A jeles alkalomra igazi Kárpát-medencei társulatot verbuváltak, a címszerepet a székelyföldi Molnár Levente alakította, a Peturt éneklő Kálmándy Mihály bölcsőjét Biharban ringatták, a Melindát megformáló Molnár Ágnes pedig Csallóközben született, és még sorolhatnám. Az előadáson a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Vegyeskara lépett fel. A főpróbán vehettem részt, ahol az énekesek javarészt markíroztak (nem teljes erőből énekeltek), de amikor a címszereplő kiengedte a hangját, a sokat látott épület falai is megremegtek. Ez alkalommal az opera baritonváltozatát mutatták be, amit egykor Palló Imre vitt igazán sikerre. Nem könnyű eligazodni a nemzeti operánk változatai között, egy kis magyarázatra az est karmesterét, Kesselyák Gergelyt kértem fel.

„Nemzeti operánk több verzióját ismerjük. A Nádasdy-verzió Nádasdy Kálmánhoz, az Operaház legendás rendezőjéhez köthető, de a közös munkában, a harmincas években Rékai Nándor karmester-zeneszerző és Oláh Gusztáv operarendező is fontos szerepet vállalt. Természetesen az ősverziónak is vannak hívei, de én nagyon szeretem ezt a dramaturgiailag ’átszerkesztett’ operát. A Bánk bán egy mestermű, fantasztikus melódiák, kiváló hangszerelés teszik népszerűvé: Erkel igen sok munkát belefektetett és a dalművet gondosan alkotta meg. Viszont figyelembe kell venni, hogy a dramaturgia, mint tudományág még az opera születésekor nem volt megalapozott, más volt a korszellem. Olyan zsenik, mint Mozart vagy Verdi ösztönösen éreztek rá a szükséges dramaturgiára, de munkájuk nem számított általánosnak.

E vitában én Nádasdy-párti vagyok, mivel az opera születése után majd’ száz esztendővel – a modern dramaturgia eszközeivel – átdolgozta a művet, tette ezt úgy, hogy nem csorbította a szerző szándékát. Ennek nyomán Biberach, a ’lézengő ritter’ hátrébb szorult, viszont Petur bán elfoglalta méltó helyét az operában. Igen, a meráni udvar talán túlzott helyet kap a műben és a békétleneknek is kell egy megfelelő ellensúly Petur személyében.

Szintén változás Bánk bán szólamának átdolgozása baritonra, a tenorváltozat meghagyása mellett. Minden bizonnyal ez a híres énekeshez, Palló Imre személyéhez is köthető.

E verziót – főleg, ha olyan kiváló énekes alakítja a címszerepet, mint Molnár Levente – nagyon szeretem. Erről egy beszélgetés jut eszembe Schwajda Györggyel, a magyar színházi élet emblematikus szereplőjével. Így szólt: »Tudod, Gergő, én ott adtam fel az operával való barátkozásomat, mikor megtudtam, hogy Otello tenorista.« Van benne valami, Magyarország nagyura a királyt követi rangban, s a szerep közelebb áll a bariton szólamhoz. 

A mostani előadáshoz hozzájárult, hogy Molnár Leventével nagyon sokat dolgozunk együtt, s a művész a nagyváradi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanít, s példamutató módon ’szárnyai’ alá veszi növendékeit, akik e produkcióban is helyet kaptak. A marosvásárhelyi énekkar már tavaly a Tosca című előadáson is bizonyított, viszont most kiegészítésre szorultak, így a szegedi, győri, debreceni színházakból és az Operaházból is hívtunk kórustagokat. Érdekességként említem, hogy mind a négy helyen dirigáltam a Bánk bánt.”