Egyik, és talán a leginkább tartósított bolondság a közhelyek használata. Hevesen bíráljuk, ha amatőr képzőművészeti munkákban látjuk, ha az újságban vagy amatőr/dilettáns „irodalmi” művekben olvassuk, pedig mindannyian gyakran használjuk, amikor például ismeretlen személyekkel kezdeményezünk beszélgetést. Ott van mindjárt az időjárás. Jó téma. Egy régi gyermekmondóka szerint is:

„Télen nagyon hideg van, / Nyáron nagyon meleg van, / Ősszel esik az eső, / Soha nincsen szép idő.” Esetleg tavasszal, mert az hiányzik a felsorolásból.

Hernádi Gyula Közhelyszótár című könyvének (Bp., 1985) bevezetőjében olvasom:

„Az a világ, amely beleszületésünkkel lett a sajátunk, olyannyira igazi és egyetlen a számunkra, hogy már nem is kell figyelnünk reá: megszokottan vesz körül. Az ő szokásai – a mi szokásaink. Egyek vagyunk vele… a közhely gördülékennyé, kockázatmentessé teszi a mindennapi érintkezést, hisz a közhelyek – akárki mondja is őket – egyazon gondolatrendszer tartozékai… de nélkülözik az egyéni lelemény pecsétjét.”

Használom persze én is, mint mindenki más, de az írott szövegekben válnak ténylegesen bosszantóvá számomra, a köz(hely)mondás bölcsessége szerint ugyanis a szó elszáll, az írás megmarad. A példálózáshoz segítségül hívom Hernádi szótárát az újságokból, interjúkból vett idézeteivel.

„Gondolkodás: én nem javasolok semmit, csak hangosan gondolkodom. Gyümölcs: a termékeny talajba hullott mag meghozza a gyümölcsét; gyümölcsöző együttműködés.”

Újságolvasóként teszem hozzá, hogy az elsővel legtöbbször valamilyen alkotómunka eredményeit szokták jellemezni, a második pedig a politikusi szónoklatok és intézményvezetői beszámolók kedvenc terepe. A politikai szónoklatokból megtudjuk azt is, hogy az illető „hadat üzen” az önzésnek, az intrikának, az inflációnak, a korrupciónak stb. Könnyű sémák, nem időigényes rájuk találni és tálalni őket, banális, készen vett szövegek. A baj ott kezdődik, hogy ahol következne immár a konkrét magyarázat, ott váratlanul megszűnik a közlés, a szavak belezuhannak az ürességbe, mivel nincs válasz a hogyan, mi okból, mi célból kérdésére. Nesze semmi, fogd meg jól!

Újságolvasóként akkor vagyok igazán szomorú, amikor a közhely találkozik és egybeolvad – nagy szerelmével – a politikai giccsel. Ilyenkor az újságírói tudósítás szövege melletti fotó is lehet sokatmondó, aminek három változata a legismeretesebb. 1. a neves politikus lehajol a „nép” gyermekéhez, aki hálája jeléül virágot vagy ajándékot ad át neki; 2. a neves politikus fülig érő mosollyal nagyhatalmak erős vezetőivel parolázik, később az erőre való hivatkozás növelni és hitelesíteni hivatott saját eszméi vagy cselekedetei politikai tekintélyét; 3. múltbeli történelmi személyiségek, leginkább királyok, császárok és győztes hadvezérek szellemiségével és cselekedeteivel azonosítja önmagát, ezek az alakok a fotókon mögötte jelennek meg, mintha az árnyékai lennének. Ez persze lehet jó szándék, de új közhellyel mérve kontraproduktív is. Ha mindez kiszámított hamisság, a „javított” képaláírások így módosulnak: népámító atyáskodás, népszerűség hajhászása, önteltség, hogy ez a kis senki új Mátyás királynak képzeli magát. A diktátorokról gyakran leírják azt a közhelyet, hogy jól ismerik a nép lelkét, és ez az ismeret segíti őket a kezdeti felemelkedésükben. Csak azt nem magyarázzák meg, hogy mi a nép és mi a lélek, és ez a kettős együttállás még inkább zavarba hozó. A nép legalább emberekből áll, és nem valami elvont, idealizált entitás, de a lélek, főleg egy közösségre egységesítve, teljesen felfoghatatlan.

Giccsbe oltott közhely, de csaknem mindenki által elfogadott az olyan ünnepi rituálék sora, amelyek az emberi élet sorsfordulóihoz kapcsolódnak: esküvők, születésnapok, temetések és az olyan ünnepek, leszámítva a vallásos jelentésüket, mint a karácsony vagy a húsvét. Ezek legtöbbször már keverednek a népi tárgyi és szellemi hagyományokkal, úgyhogy bolondság giccsesnek nevezni, hacsak nem akarunk szembemenni a közösségi akarattal. Ezért aztán inkább örvendezzünk, amikor azt látjuk, hogy a húsvéti csokoládényuszi békésen csücsül az ősi motívumokkal díszített, szebbnél szebb írott tojásokból rakott fészkében.

Végül egy közhely, de igaz: fontos, hogy jól érezzük magunkat.