– Mikor nyúlt először úgy képzőművészeti alapanyaghoz, hogy tudatosan alkotni szeretett volna belőle?

– Az első ilyen jellegű élményem, amelyre valamelyest emlékszem, az óvodában ért, farsangra készülődve: akkor rajzoltam egy indiánt, ami elég jól sikerült. Az óvoda igazgatónője, azt mondta édesanyámnak, hogy ebből a gyerekből művész lesz. Édesanyám elmosolyodott, én pedig végül a művészeti iskolában kötöttem ki, ahol ötödik osztályban elkészítettem az első, szobrászathoz kapcsolódó munkámat. Ez egy bottal a kezében álló figura volt, amelynek akkor a Vándor címet adtam, és amelyet terrakotta kisplasztikaként a mai napig őrzök.

– Az ön olvasatában mi alakítja ki egy művész stílusát?

– Úgy gondolom, hogy az az irány, amerre az alkotó fejlődik, illetve amely mentén kiépül egy szakmai életút, elsősorban azon múlik, hogy mi áll közel a művészhez. Jó, ha ezt tudatosítja, megfogalmazza, és tisztázza önmaga számára. Nem különböző trendek követésére, hanem a saját belső hang megtalálására kell törekedni, természetesen józan önkritikával. Mi motivál? Min lepődsz meg? Mi érint meg? Ezek a stiláris jegyek óhatatlanul beépülnek a szakmai tevékenységbe. Ez egy biztos út: így érezheted jól magad abban, amit csinálsz, és így tudod elviselni a negatív kritikát is. Ellenkező esetben a megfelelési kényszer könnyen felületességhez és kiégéshez vezethet.

– Ennek fényében kinek alkot, vagy kinek kellene alkotnia a szobrásznak? Kinek készül maga a mű?

– Én elsősorban önmagamnak alkotok. Van egy belső késztetés, amely minden alkotói folyamat alapja. Ez egy önszuggesztív állapot: nehéz elvonatkoztatni attól a vágytól, hogy valamit létrehozz, megvalósíts – akár fogalmi szinten, akár az anyag révén. Ez hajt előre. Az alkotás közben egyfajta önképzés zajlik, amelyet önkritikának és a kívülről érkező visszajelzéseknek is át kell hatniuk. Természetesen különválik az ember legbensőségesebb, autonóm tevékenysége attól, amit a közösségért tesz, amelyben él. A szobrászatnak van egy alkalmazott oldala is, amikor konkrét megrendelésre kell reflektálni – ezeket a feladatokat is kedvelem. Fontos, hogy éberen viszonyuljunk minden ilyen szakmai lehetőséghez, és a lehető legmagasabb színvonalon oldjuk meg őket.

– Hogyha megvan a téma, akkor igazából az alkotásnak kell megtalálnia a saját közönségét? Nem kell az alkotónak törekednie arra, hogy kiszolgálja a közönséget?

– Ha köztérre kerül, akkor mindenképpen van egy ilyen jellegű szerepe is. Törekedni kell az optimális konszenzus megtalálására, amely az alkotói szabadságot és a megrendelői szempontokat egyaránt érvényre juttatja. Ha ez mégsem sikerül, akkor a belső hang az elsődleges szempont. Mindig igyekszem az adott téma azon erőforrására rátalálni, amely végigvezet szellemileg, lelkileg és fizikailag azon a feladaton, amelyben így mindvégig motivált tudok maradni. Ezt meg kell találnom ahhoz, hogy jól érezzem magam az alkotás során. Nyilván vannak olyan pragmatikus feladatok is, amikor nincs helye a szentimentalizmusnak, és szükséges háttérbe szorítani az érzelmeket. Ilyenkor egy fókuszált, kissé fatalista praktikumra kell hangolnia magát az embernek, így hamarabb túljuthat az ilyen jellegű kihívásokon. Jó, ha kialakítunk egy bizalmi viszonyt saját vízióink iránt, ugyanakkor szerencsés, ha időről időre kellő távolságba is tudunk lépni tőlük – különösen akkor, amikor az anyagi világban is formát kívánunk adni nekik. Ha azon kezdünk gondolkodni, hogy ki fogja ezt megvenni, ki fogja támogatni, vagy egyáltalán kinek fog tetszeni, az már régen rossz.

– Ez a két oldal heves párviadalt vív napjainkban, amikor köztéri szoborállításokról esik szó. Önnek is van néhány köztéri alkotása – hogyan látja: régebben is ekkora volt az ellentét az alkotások fogadtatásakor? 

– Alapvetően az lehet a probléma, hogy hirtelen mindenki műkritikussá, esztétává, szobrásszá válik. Megszámlálhatatlan „szakértő” jelenik meg a közösségi médiában, akik a téma, az adott korszak, a kulturális kontextus és a műfaj vehemens tudoraiként véleményeznek olyan dolgokat, amelyekhez talán alázatosabban kellene viszonyulni. Túlzottan nagy befolyásoló tényezőként tekintünk a kommentekre, a különböző médiafelületek és a sajtó – nyilvánvalóan szubjektív – véleményére, holott az építő szakmai kritikán kívül nem kellene ilyen mértékben figyelembe venni ezeket. Egy másik jelenség a zavarba ejtően nagy mennyiségű és rendkívül sokféle vizuális hatás, amely értelemszerűen nem volt jellemző a közel- vagy a régmúltra, így nem érte ilyen mértékben a képzőművészeket sem. Ez a sokirányú plasztikai lehetőség, amellyel ma egy alkotó szembesül, talán sokkal nehezebbé teszi a helyzetét. Természetesen ennek a „dömpingnek” megvan a pozitív oldala is: a sokirányú információhoz való könnyű hozzáférés. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a szobrászat műfajában alkotók hosszú évek, évtizedek szakmai tapasztalatával rendelkeznek – akárcsak az adott zsűrik szaktekintélyei. Mindezt érdemes lenne megbecsülni.

– Hogy érzi, van harmadik „szereplő” is az alkotói folyamatban? Úgy értem: alkotó, szemlélő és…?

– Valami vagy valaki biztosan jelen van – ez leginkább abban a késztetésben érhető tetten, amely egy ívet rajzol a gondolattól az anyagon és a műalkotáson át egészen a szemlélőig. Egy erő, egyfajta entitás. Ha nevén nevezzük: akár Istenre is 
gondolhatunk. Az ember élete valahol arról szól, hogy napról napra igyekszünk egy kicsit jobbá válni. Ez óhatatlanul oda vezet, hogy az a lény, aki bennünk van – vagy rajtunk kívül, körülöttünk létezik –, irányt mutathat. Ez az irány a lelkiismeretben szokott különösen erőteljesen megnyilvánulni. Kifejezetten akkor érzek valami rajtam kívüli hatást, amikor vívódom, amikor azon gondolkodom, hogyan bontsam ki az adott témát: milyen anyagot, milyen formát találjak hozzá, és milyen minőségben valósítsam meg. Ilyenkor próbálom egyensúlyba hozni a szellemi, gondolati közeget az anyagi, formai megoldásokkal.

– Megölheti a gondolat a formát?

– Igen, elnyomhatja, de ez fordítva is igaz. A gondolkodás mechanizmusa cikázó, ezért nehéz eldönteni, hogy mennyit gondoljunk bele egy adott műbe. Az is előfordulhat, hogy túlgondoljuk, és ezzel magát a műalkotást – a művészet tárgyát – fullasztjuk meg. A gondolkodás során olyan intellektuális tevékenységet végzünk, amellyel alaposan körbejárjuk az adott témát, majd az arra érdemes gondolat a formáltság révén nyeri el végleges karakterét. Ugyanakkor a tisztán formalista megoldások is sok esetben kérdésesek, amikor a forma a tartalom fölé kerekedik. Nagy a műfajok közötti átjárás: sok olyan konceptuális mű születik, ahol az alkotó teljesen elvonatkoztat a műtárgy klasszikus értelmétől, és például a dokumentarista szempontokat helyezi előtérbe. Ezzel párhuzamosan az anyag eltűnése is megfigyelhető – ez engem is kifejezetten foglalkoztat: hogyan tűnik el a tömeg a szobrászatból? Meddig tekinthetünk még szobornak egy kompozíciót? A térnek és az ürességnek fontos plasztikai és jelképes szerepet tulajdonítok. Ez a fajta kiüresedés mintha az aktuális korszellem egyik tünete is lenne.

– Az anyag eltűnése lehet a művészet válasza az olyan jelenségekre, mint az elmagányosodás vagy a társadalmi eltávolodás?

– Szűkebb és tágabb környezetünkről egyre többet tudunk, hatalmas mennyiségű információ áll rendelkezésünkre, ami a specializációk sokasodásához is vezet – és minderre a művészet is reagál. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fogékony művész az összetett egész képét próbálja valamiképpen egységbe rendezni. Egyre inkább azt érzem – engedtessék meg ez az elfogultság – , hogy talán az emberhez, az emberi lényhez, a humánum szelleméhez legméltóbb tevékenység a művészet, amely az empátia és az érzékenység erősítését célozza.

– Munkáiból egyértelműen látszik, hogy műszaki letisztultságra törekszik, amit művészként fel is vállal. Ez az ön személyes válasza?

– Válasz ez a zajra, amely eltompítja a világ valódi értékeit. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy bizonyos fokú formai csömörben szenvedek – ezzel nem azt szeretném hangsúlyozni, hogy túlfogyasztottam a formákat, inkább az ezzel kapcsolatos émelygésemet próbálom kifejezni. A legutóbbi munkám, a Szimpatikus szerkezetek is erről szól. Tulajdonképpen kőrajzokként is értelmezhetők. Azon gondolkodtam, mi az a forma, amely a legprimerebb, a legegyszerűbb, és arra jutottam, hogy a gyerekrajzokban az egyik legőszintébb gesztus az, amikor a vonalból egy egyszerű, kissé esetlen kis kör kezd kirajzolódni – egy reszkető, remegő, mégis bájos forma. Ez az első síkforma, amelyet a gyerek a vonalból létrehoz. Ehhez társítottam folyami köveket, amelyek hasonlóan őszinte formai jegyeket hordoznak. Ezt a két rácsodálkozásomat illesztettem össze egy feszes szerkezeti keretbe foglalva.

– Akkor a „formai csömör” és maga a zaj a motiváció ennek a stilizált formai világnak a megteremtésére?

– Elsősorban a vágy. Az a sok probléma, amelyről az ember hírt kap, valamint a vizuális zaj végtelen mennyisége rendkívüli módon kifárasztja a lelket és a szellemet. Természetes, hogy ilyenkor vágyakozunk valamiféle kiszámíthatóságra, rendre, valami makulátlanul tiszta, puritán minőségre. Székely János gondolata jut eszembe, aki azt mondja: „a világ nem előre halad, hanem hátulról épül”. Nagyon közel áll hozzám ez a gondolat, mert ebben az értelemben nyer igazán értelmet a szobrászi válasz: a művész reflexiója mindig a múlt tapasztalataiból építkezik, és ilyen módon válaszol a jelenre.

– Ezt figyelembe véve: emlékeztet, előre jelez vagy reflektál a szobrászat – az ön alkotásaira gondolva?

– Szeretném azt mondani, hogy mindhárom egyszerre, de ez inkább kivételes remekművek sajátja. Vannak plasztikák, amelyek inkább emlékeztetnek, mások előre jeleznek, de szinte mindegyik reflektál. Úgy lenne ideális, ha a szakmai tevékenységemben mindhárom szempont egyszerre jelen lenne. Ha például Az alma már foglalt című munkámra gondolok, akkor ez az alkotás egy jelenségre reagál, ugyanakkor bizonyos értelemben előre is jelez. (A mű a Black Lives Matter mozgalom szobordöntögetési hullámára adott válasz – szerk. megj.) Ennek kapcsán azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy vajon melyik a helyesebb hozzáállás: ha az ember egy magasztos témához impulzívan, vehemensen viszonyul, és rövid idő alatt reagál rá, vagy ha egy jelentéktelennek tűnő, hétköznapi témát szemlél hosszasan, fókuszáltan és koncentráltan, majd igyekszik arra minél igényesebb plasztikai választ adni. Én az utóbbi mellett döntöttem. Így vált a megfogalmazás sírjelszerűvé, és ezért kapott szerepet a kompozícióban a körte az alma helyett – mintegy az erkölcsi és morális kérdések szimbólumának „váltógyümölcseként”.

– Van szakmai irányú félelme?

– Azt hiszem, van. Attól például tartok, hogy nem lesz alkalmam és időm megmintázni a gyermekeimet – legalább portré formájában –, vagy azokat az embereket, akik közel állnak hozzám. Sok mindent vállaltam magamra, ami erősen leköti a mindennapjaimat, így ez a félelem valós. Emellett több más jellegű tervem is van. Jelenleg két nagyobb munkán dolgozom: az egyik a zetelaki templom számára készül, egy nagyméretű dombormű a tizennégy stációról, a másik pedig az Udvarhelyről elhurcolt zsidók emlékműve. Ezen túl számos olyan szakmai kérdés is foglalkoztat, amelyekre eddigi tevékenységem során még nem sikerült releváns plasztikai választ adnom – és ezek nem hagynak nyugodni.