Joachim Wittstock 87
A nagyszebeni író és irodalomtörténész azon kevés erdélyi szász egyike, aki nem hagyta el szülőföldjét sem az 1989-es változások előtti években, sem az azt követő tömeges kivándorláskor, így ma is szülővárosában él feleségével. A „honvilágirodalom” [Heimweltliteratur] jeles képviselője. Hinta – erdélyi történetek című kötete az elmúlt napokban jelent meg a csíkszeredai Bookart Kiadónál. Édesapja, Erwin Wittstock (1899–1962) korának legjelentősebb írói közé tartozik, nagyapja, idősebb Oskar Wittstock (1865–1931) evangélikus lelkész szintén író volt. Joachim Wittstock augusztus 28-án ünnepli 87. születésnapját, ebből az alkalomból közöljük egyik írásának részletét, Bács Béla János fordításában. Az írás Korán beiskolázott, későn érő (Früh geschult, spät gereift) címmel jelent meg 2009-ben a Támaszt keresve (Einen Halt suchen) című esszékötetben, a nagyszebeni Hora Kiadónál. A fordító ezúton is köszönetet mond Puskás Magdolnának a lektori munkájáért. Isten éltesse, kedves Joachim Wittstock úr!

Nagyszebenben születtem 1939. augusztus 28-án. Alighogy első fél évemet eltöltöttem a Haller réti Schiller-házban – édesanyám Schiller lány volt, és az ő szülői házában laktunk –, családunk Berlinbe költözött. 1940 februárjától 1941 tavaszáig, egy évet töltöttünk Berlin-Zehlendorfban szüleimmel, Erwin és Erna Wittstockkal, valamint a nálam kissé idősebb bátyámmal, Manfreddel. Azt követően a Szudéta-vidékre, egy cseh üdülővidék kis településére, Hammer am See-be költöztünk. A család 1942 késő őszéig lakott ott, aztán édesanyánk és mi, testvérek visszatértünk szülővárosomba, édesapám pedig maradt azon a vidéken, 1944 nyaráig csak időszakosan tartózkodott Nagyszebenben.

Bizonyára nem elégséges ezeket az adatokat csak egyszerűen felsorolni, mintha a háború alatt és egyáltalán azokban az időkben a „Harmadik Birodalomba” és a „Cseh-Morva Protektorátusba” való lakhelyváltoztatás természetes lett volna. Szükséges tehát a viszonyok és az indítékok pontosabb ismertetése.

Édesapám már korábban mérlegelte, hogy Németországban éljen. Tudatában volt, hogy ha német íróként érvényesülni akar, vagy bizonyos szintű ismertségre szert tenni és helyzetét megerősíteni, akkor ajánlott a kiadók, a szerkesztőségek és az olvasóközönség közelében lenni. A terv kedvezőtlen időpontban valósult meg. Édesapám 1939 őszén kezdte el a költözést, éppen, amikor elkezdődött háború, amely aztán a második világháborúvá szélesedett.

Az évet, amelyet az átköltözött család a német fővárosban átélt, sokkal több nyugtalanság kísérte, mint ahogyan azt édesapám korábban elképzelte, így aztán a szülőkben hamarosan megfogalmazódott a vágy, hogy olyan vidékre költözzünk, amelyet nem érintenek a riadók és más, a háborúval kapcsolatos események. Az elköltözés vágyát még inkább fokozta a tény, hogy édesanyámnál látászavarok jelentkeztek, és egy kezdődő bénulás mozgásában is korlátozta.

A megfelelő lakhely keresése közben feltűnt, hogy a nagyobb központoktól távoli települések mily nagymértékben megteltek már a bombázott nagyvárosok menekültjeivel. Végül a szülők döntése egy igazán félreeső helységre, Hammerre esett. Mivel édesanyám betegsége – melyet nemsokára egyértelműen szklerózis multiplexként diagnosztizáltak – tovább romlott, és már ápolásra szorult, hammeri tartózkodásunk véget ért. Szükséges volt azonban, hogy édesapám a Szudéta-vidéken maradjon, mert a háború korlátozta a devizaforgalmat, és csak Hammerből, azaz az akkori Német Birodalom határain belülről volt lehetősége, hogy a létfenntartásunkhoz szükséges pénzt Nagyszebenbe átutalja.

Aztán 1946 őszén beírattak engem a nagyszebeni Teológiai-Pedagógiai Szeminárium gyakorlóiskolájába. Mivel azokban az időkben a német iskolák épületei részben más célokat szolgáltak, a szeminárium is pótlóhelyiségek használatára kényszerült. Így aztán az oktatás a belvárosi evangélikus temető kápolnájában zajlott, ami számomra nem tűnt alkalmatlannak, az iskolai üzemmódnak megfelelő volt, hiszen még nem volt semmilyen összehasonlítási alapom. A környezet nem nyomasztott, hiszen a legtöbb körülményt csak félig tudatosan fogtam föl, akárcsak édesanyám halálát – amely abban a ’46-os évben következett be – a temetést és a sír gondozásának értelmét is csak nagyon hiányosan értettem meg, és aligha fűztem mindezt mélyebb összefüggésekké. Másként volt ez édesapám halálakor, 1962 decemberében: a teljesen kiformálódott tudatom és a fiatal lelkierő fényében, az ő távozása különös hévvel hatott rám, és emberi létünk alapvető tapasztalataként éltem meg.

Csak két évharmadon át voltam a sajátos, lakásunk közelében levő „nyughely-iskola” növendéke, mert 1947 tavaszán átköltöztünk Brassóba.

Ezt a változást édesapám második házassága hozta magával. Feleségül vette ugyanis Thea Depner gyerekorvost, aki az édesapja szanatóriumában a röntgen- és rádiumsugarakkal történő kezeléseket is irányította. Szakmai pályájának egész idején, még a szanatórium ’48-as kisajátítása és rákos betegeket ápoló kórházzá való átalakítása után is orvosként tevékenykedett ott, hosszú ideig vezető állásban. 

Mi, új brassóiak, beköltöztünk egy éppen kibővített ház frissen megmunkált fenyő- és bükkfa, olajfesték- és lakkillatú tetőlakásába, a felső Postaréten, amely lakhely iskolai és egyházi besorolás szerint is a Belváros és Mártonhegy határán volt. Majd két további testvér, Wolfgang és Rohtraut révén bővült a családi kör.

Iskolába, az első osztály befejezésére, a Honterus udvarban levő Népiskolába küldtek. A negyedik osztály kivételével, amelyet az 1949–50-es tanévben a mártonhegyi iskolában végeztem (26-os iskola), az általános iskola befejezéséig ebbe az intézménybe jártam, amely annak idején a 23-as számot viselte, és számomra tökéletes példája volt egy eleven, sokoldalú tanintézménynek, amelyben a szükséges szigorral, de gyermeki ügyetlenségeinket megértéssel fogadva, a tudás alapvető fogalmait és a társadalomban való viselkedés normáit megtanították. (…)

(részlet)