Kevés embernek adatik meg, hogy a kezdet és a vég egyazon állomáson történjék meg. Nagy Imrével ez történt meg. És most idézem a legokosabb római császárt, akit nem igézett meg a hatalom őrülete, Marcus Aureliust (Epiktétosz tanítványa): „Általában az emberi életet egy napig tartó, esendő dolognak tekintsd. Tegnap még ember-csíra, holnap már bebalzsamozott tetem, vagy hamu. Az időnek ezt a kis részét éld le tehát a természet szava szerint, és távozz békében, mint ahogy az érett olajbogyó leesik, áldva életre fakasztóját, hálatelten, termőfája iránt. Nyomorult pára vagy – hullát hurcoló. Ne úgy élj, mintha még tízezer évig akarnál élni. A kikerülhetetlen ott lebeg fejed fölött, míg élsz, míg módodban áll, légy igaz emberré.”
*

„Vérengzők, félelmetesek, gyilkosok az állatok” – így vélekedik az átlagember. Az az álszent hazug, aki magához édesgette a vadat, az ártatlant, „aki” a természet törvényeire hallgat. A vadlovat, vadkutyát, vaddisznót, vadludat, vadmacskát, a vadbikát; hogy aztán jól ellássa, szelídítse; hogy aztán kihasználja, mint szolgáját, vagy hogy ledöfhesse és felzabálja, mint az okos és szelíd disznót, tehenet. „És van pufája kegyetlenségről pofázni.” Orrba vágja a szelíd és okos fókát, a barátságot kereső delfint, bálnát és pingvint – zsírjáért, bundájáért, bőréért; megalázza a királytigrist, az eszes szürke medvét, hogy cirkuszista, kurva módra ugráljon, táncoljon, égő karikákon átugorjon neki. Mindezt pénzért, amit a vigyorgó, kegyetlen szelídítő zsebel be. Eladatja lelkét az ördögnek (az embernek). Mindezt Imre mondta, amikor Zsögödben ültünk a falépcsőn, és figyeltük a méheit. „A megbántott művész ember a jobbik eset: a megdicsért, a dédelgetett útja mellett. Ha tízévenként leég a háza, elölről kell kezdenie tevékenységét, igazabb alkotó lesz. Ezt Németh László mondta!” (Mondja ezt Nagy Imre.)
Utolsó önarcképeit, rajzait nézem. Pontosan tudta, a belső óráját figyelve, hogy az mikor fog végsőt ütni. Addig még elrendezte „dolgait” – pontosan, szépen mint jó gazda és igaz ember (és jó művész!).
Annak az utazásnak a képei peregtek le előttem, amikor egy késő őszi napon megkérdezte: „Te mindig nyáron voltál Zsögödön. Nem akarod-e megnézni Zsögödöt, a télre készülőt is?” Együtt utaztunk. (Le is rajzoltam, amíg aludt.) Aztán derült ki, hogy „világítani” jött, édesanyja sírjához. November 1-je, havas, esős, szeles szél. Fehér-fekete-szürke világ volt az Olt völgye, zord szépségű a táj. Egy jó marék gyertyával (és több doboz gyufát rakott a zsebébe, mert fújt a szél) mentünk az ősi templom melletti temetőkertbe. A gyertyák lángját elfújta a szél. Imre jól megnézte anyja sírdombját, aztán leindultunk. (Este mondta el az anyjáról rajzolt utolsó kép történetét.) Ebből az derült ki, hogy ugyanúgy, mint az anya, ő is pontosan tudta, hogy mikor következik be a „boldog órája”. (Közben pedig foglalkozott a népművészet gyűjtésével, a fekete ribiszke szaporításával, a múzeumok gazdagításával. És emögött nemcsak a maga munkájának biztosítása rejlett, hanem a szemnyitogatás, a közösségi emberen segíteni akarás is!)
*

A menasági kirándulást el­mon­dom. Előlegben megjegy­zem, amit Imre mondott: „Me­naságban a természet szűk marokkal adagolta a megélhetéshez szükséges javakat. Olyanok, mint a vulkanikus szigetcsoportra szorult japán ezermesterek. Ők, akik mint a menaságiak, az emberi minőséggel pótolták az anyagi mennyiség hiányát. (Nem a hely szenteli az embert, hanem az ember a helyet.) Egy vasárnap reggel indultunk el Menaság felé. Imre „dongóval”, én biciklivel. A dongó motor felmondta szolgálatát, én győzelmesen nyomtam kerékpárom pedáljait és kikacagtam a motorizált, „modern” Imrét. (Csíkmindszent. Nagy István még megmaradt olajképeit őrzi a család egy-két tagja.) Aztán én rajzolok vázlatokat a közelítő Menaság dombjairól. „Olyan, mint az egyiptomi rajzok” – mondom Imrének. „Igen, mert a perspektíva olyan” – feleli Imre. És igaza van. A messziről nézett dombon szántó ember, aki a két tehenét noszogatja, az a két állat egymás hátán mászik, látszólag. Mert olyan a perspektíva, a látószög. Mezítlábas, egészséges gyermekek. Imre 5 lejjel fizeti a szöcskéket. Mert halászbotját is hozta (mintha a nyomorult patakban halat fogni lehetne). A gyerekek elszélednek szöcskét fogni. Később kérdem az egyik mezítlábas gyerektől, mert felcsendül a harangszó: „Miért nem mész a templomba?” „Mert ma Laci veszi fel a bakancsot, a jó cipőt! A jövő héten én megyek” – feleli vigyorogva a legényke. Imre fizeti a szöcskéket, aztán int sokatmondón: „Hallgass, ez a nép ilyen, a szülők így nevelik kölykeiket. És jól teszik.” (A spártai szigorral, de szeretettel és okosan nevelt gyerekekről beszélt.). Benézünk egy udvarra. Egy tehén lába csúnyán eldagadt. Meg kell „operálni”! Elhívtak egy ügyes „állatorvost” a szomszéd faluból. Az „orvos” elhelyezte a segéderőket. A tehén gazdája fogta a fejét. Simogatnia kellett, és a nevét mondania. A szomszéd a tehén farkát fogta. Egy „patkolófalra” szíjazták fel a tehenet. Az „orvos” közben tüzes vasat melegített, azt később faggyúba bemártva kiégette a sebet, és miután a patát „levágta”, egy zsebkésféle „orvosi műszerrel” kiszúrta a daganatot. A tehén kínjában „letisztelte” a farkát fogó szomszédot. Az vidáman odaszólt Imrének: „Látja, Nagy úr, így vagyunk mi leszarva!” Kacag az egész „orvosi” társaság. A tehén patája alól, a daganatból marékszámra ömlik a gennyes lé. Megkönnyebbül a drága állat, már bicegve bár, de bemegy az istállóba. Sikerült az „operáció”!
Az asszonyok közben kijöttek a házból, betessékeltek a „vendégszobába”, hogy ízleljük meg azt, amit elkészítettek. Később bejöttek a férfiak, megtisztulva, vödör-fürdőben mosakodva, fehér ingben, mellényben, fehér harisnyában, csizmásan. Nem lehetett őket megismerni mint a tehénláb-operáció asszisztenseit. Azt mondja Imre: „Ezt kinevezném az ország főállatorvosának”, ezt a gazdát „mezőgazdasági miniszternek”, és ezt – rámutat a humorral teli, szellemes, tehén farkát fogóra – pénzügyminiszternek. Miután a „kinevezett miniszterek” megköszönik a megtiszteltetést, egy istentelen kacagás betölti a szépszobát, és erre „inni is kell” jelszóval megindul az ebéd. Késő délután indulunk vissza Zsögödre, kerülőúton. Imre nyomja a döglött motorú bicaját, én is az enyémet – és be is érünk Zsögödbe.
*
Elmondom Imrének a szent­imrei Hargitában megismert pásztor barátom véleményét a világról, állatról, fákról és gombákról, csillagról, életről, és amikor elmeséltem neki a históriát a gyufáról, elővette taplóját, kovakövét és acélból fabrikált szerszámát, és a szikrával gyújtott rá a megcsavart cigarettájára, s mondta: „a tűzért meg kell fizetni és dolgozni érte”. Hogy ez az erkölcs az „ember erkölcse”, arra rájöttem magamtól. És hogy Prométheusz jól, igazul megfizette könnyelműségét, hogy a tüzet könnyen odaadta a gyerek-embernek – és a pásztorok, az „erkölcsös” valódi emberek kevesen vannak. Biztos kevesebben, mint az ordítozó marhák vagy juhok a nyájban.
*

És amikor az új gépemberről, az új Gólemről beszéltem, a robotról, hogy az mindent tud, még muzsikát is tud alkotni, csak hallgatott, hümmögött. Végül megszólalt: „Kérdezni tud-é?” Egyből dugába dőlt fontoskodásom. Imre kacagott. „Látod, nem kell Tibetbe vándorolni, hogy tudós lámákat keress; itt vannak ehelyt, a Hargitán is!” Ugyanazt a szemérmesen takargatott büszkeséget véltem érezni hangjában, mint amikor a menasági ezermestereket mutatta be nekem. Hogy Nagy Imre sosem unatkozott – ezt már leírtam egyszer. Az unalom és közöny édestestvérek. Imre nem volt közönyös, mert az ilyen magatartás a tespedés, a restség egy neme. Van ember, aki dolgozik keményen, ugyanakkor a jóra való restség állapotában leledzik. Egyébként régi história ez, a hét főbűn egyike is a lustaság. Az ember általában nem lusta, ha valamit (vagy valakit) szeret. De könnyű azt tenni, amit szeretsz! Aki csak saját mesterségét szereti, az becsületes kismester lehet, de nagy ember soha. Imre szerette mesterségét, sok mindent feláldozott életében ennek oltárán. De ki törődött, többek között, a népművészet gyűjtésével, a fekete ribiszke szaporításával, a múzeumok gazdagításával?! S emögött, és sok minden mögött (amelyekről már írtam), nemcsak a maga munkájának biztosítása rejlett, hanem a szemnyitogatás, a közösségi emberen való segíteni akarás is.
*
Egyrészt önvédelem is lehetett, hogy kihajította a nikotint (dohányt, cigarettát, pipát), az alkoholt az ablakon!? (Még kamaszkorában rettent meg apja, Nagy Bálint boros hangulatában, indulatában elkövetett tetteitől a családban.) Elfogadta a vegetarianizmust, a tisztaság felismert szükségszerűségét, a víz, a levegő, a nap kultuszát, az ép testben ép lélek öreg igazságát, a természet védelmét. „Jó dolgot csak jó szerszámmal lehet csinálni” – mondta. Rossz szemmel, roncsolt idegpályáktól vezetett kézzel, fejjel, szívvel, szemmel hogy is lehet jó képeket festeni?! Az egészségre törő akarat mozdult meg a sértett testűekben és lelkűekben is, amikor érvényes műveket alkottak. Van Goghot, Gulácsy Lajost, Csontváryt ugyanúgy szerette, mint a kiegyensúlyozott nagyokat. Az alkotó ember, aki magára ügyel, akarva, nem akarva másnak is használ. Ez tükröződik Nagy Imre műveiből és életéből egyaránt, az „önző önzetlenség” példájaként.
*
A „tanár” Nagy Imrére gondolok, arról, aki tanít. (Akaratlanul is.) Akkor ismertem meg Nagy Imrét, amikor a Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet Képzőművészeti szakára mint előadótanárt kinevezték. Egy jó ideig együtt laktunk Kósa Huba Ferenc szobrász barátom műtermében. (Imre előtte Szolnay S. hideg műtermében lakott.) Nem nagyon tudott román nyelven korrigálni, segítettem neki ebben a munkájában. Amilyen szigorú bíró volt önmagával szemben, olyan volt tanítványaival szemben is. Kegyetlen szigorral levakart képeiből, megsemmisített vázlataiból több kiállítást lehetett volna rendezni, mint amennyit felelőtlen vakmerőséggel, tucatszámra nyitogatnak, rendezgetnek évről évre. Az erkölcsi és mesterségbeli igények lazítóit megvetette. „Könnyelműen, lelkiismeret­lenül, féltudással festeni, írni, dolgozni? – vétek, alávalóság”; „Arabusul ne beszélj, ha nem tudsz még arabusul”. Ilyeneket mondott Imre, a tanár. És sok fiatal kezében megállna az ecset a pongyolán odavetett festékfoltos vászon előtt, ha felidézné a diploma nélküli tanár Nagy Imrét. Hallaná hangját is: „A festék még nem szín!” – mondta a tömény igazságot. Művével nevelt, életével. Mindez pedig egyenes volt – a kilőtt nyíl egyenessége. Tanított és nevelt, de viszolygott is a „tanár” szótól. Ha élne, biztos tiltakozna, hogy így vélekedem, és le is teremtene. „Hagyd a nagy szavakat” – mondaná, és nem álszerénységből tenné ezt. Sose gondolt tanárságra, de elvállalta. Amikor K. Z., az akkori rektor bizonyos mű-okokra hivatkozva eltávolította, mint Ladea Romulust, Benczédi Sándort is, Imre fellélegzett: „Hisz nem tanárnak születtem.” Azután festett a Zsil völgyében, utána a marosvásárhelyi cukorgyárban, Veress Károly igazgató meghívására, akivel jóbarátok is lettek. Együtt voltunk az Úz völgyében egy halászkiránduláson. (Szotyori volt az autó sofőrje, Karcsi fiáról, Palikáról rajzoltam egy portrét.) Később aztán Imrével elmentünk a békási erőmű építésénél rajzolni (én), festeni (Imre).
A Nagy Imréről szóló jegyzeteket ezzel be is fejeztem. Sokkal több volt benne, mint amit itt megkíséreltem összefoglalni.