A tátikashow és az üdvösségszerző cselekedet

Új szokásokkal, másfajta beidegződésekkel bővült gyarlóságunk tárháza. A koronavírus-járvány, de a műszaki fejlődés is odajutott, hogy naponta beleszól az életvitelünkbe. Hiszen azért való, hogy minden jobb legyen, és könnyebb, értünk, emberekért zajlanak a kutatások, hogy az eredmények minél gyorsabban beépülhessenek a hétköznapok rendjébe.
Valamikor a nyolcvanas évek végén egyik ismerősöm walkmannel szerelte fel magát. Nagy cikk volt akkoriban – legalábbis ifjúsági berkekben –, igazi vagyon, kultusztárgy, egyfajta státusszimbólum. Ez olyan példány volt, hogy nem csupán utcai használatra volt alkalmas, hanem kábeles csatlakozás is járt hozzá, ami megkönnyítette a hanghordozók másolását. A „vetetés” azért volt értékes dolog, mert így juthattunk hozzá bizonyos kalózmásolatokhoz. Mert ez volt a divat. Az volt a menő, ha a vasfüggöny innenső oldalán is képesek voltunk arra, hogy megszerezzük a friss toplistás slágereket. Sokszor a Szabad Európa sercegő-recsegő adásaiból rögzítettük ócska mikrofonok segítségével a zeneszámokat – egyébként tudták ezt a szerkesztők, mintha lett volna magnósoknak szánt fél óra időnként a műsorrácsban –, hogy aztán nagy büszkén le is játsszuk olykor, ha valami alkalom volt hozzá. Könnyen teremtettünk ilyen eseményeket. A zenehallgatás maga is egyfajta „buli” volt, lázadás a bevett életforma ellen… Szóval az a fiatalember, akinek ott lógott a nadrágszíjára tűzve a sétálómagnó, Németbe készült. Valószínű, hogy már korábban disszidált vagy repatriált rokonai révén juthatott hozzá a kismagnóhoz. Akkortájt az ilyen népi német gyökerekkel rendelkező egyéneket, akik elindították a kitelepedési procedúrát, általában kirúgták a munkahelyükről, vagy valami méltatlan állásba száműzték, míg zajlott ez a folyamat. És „szívatták” őket hatóságilag is feszt. Ez a magnóval az oldalán és fejhallgatósan jövő-menő srác is kijutott aztán Nyugat-Németországba. Ott élt valameddig aztán a fél évszázad után ismét egyesült országban, de újabban megint idehaza tartózkodik. Feltételezem, hogy nem tudott meggyökeresedni odaát, ma is ugyanazon a kapun át látom kijönni-bemenni, ahol anno lakott. A Sváb-ház, mondják az ismerőseim, akik bennfentesebbek ebben a kisvárosban. Szóval ez a késői német gyökérből sarjadt fiatalember most is itt vénül a környezetemben. Velem együtt. „Mert mindenütt jó, de a legjobb itthon!” – ismételgethetnénk közhelyesen, vagy hozzá is tehetnénk ehhez, ahogy tán Piszkos Fred mondaná: „Mindenütt jó, de a legjobb sehol!” – magyarázván, aztán jártasságunkat bizonyítva, Kunderára is utalva, akárcsak a derék sznobok, akik kultúrát villantanak olykor, de mégiscsak ők itt az egész hóbelevanc fő-fő oszlopai, mert nélkülünk értelmetlen lenne minden, és felkopna a művészek álla, hogy akkor mégiscsak itthon tegyen tönkre „a lét elviselhetetlen könnyűsége”… Ennek a polgárnak mostanság már nincs kismagnó az oldalán. Viszont őszülő és egyre gyérebb haját ma is ugyanaz a fazon jellemzi. De kimaradt a jellegzetes fejmozdulata, ahogy dobta félre jobb felé vagy simította ujjaival félre a szemébe lógó tincset… Ma már minden telefonban ott vannak az mp3-as fájlok, amelyek bármikor visszajátszhatók és -hallgathatók.
Az okostelefonok funkciói hatványozódnak. Milyen jól szolgáltak a járvány idején is! Pótolták a kultúrát. Bankolni kezdtünk velük. A lépteinket is számláltuk. Segítettek abban, hogy gyakoroljuk a hitünket. Oda fejlődhettünk, ha egy kicsit csipeszkedtünk, hogy jobbnál jobb papok, sőt püspökök, bíborosok prédikációit hallgathattuk. A világ legismertebb koncerttermeiben rögzített operaáriákat. És még mit? Influenszerek okoskodásait. Buta kis állatos videókat nézhettünk. Mindenki megtalálhatta s fogyaszthatta is a kicsi, de nagyon ártalmas és függőségeket generáló médiamaszlagokat, ha történetesen csak úgy piszkálgatta a telefonképernyőkön sorakozó ikonokat… Ma már általános, hogy miséken, istentiszteleteken lehalkítják ugyan a telefonjaikat a népek, de odahelyezik maguk elé a padra, ahol az ima- vagy a zsoltároskönyvek szoknak lenni. Annál idegesítőbb nincs, amikor látjuk, hogy nők-férfiak, idősek-fiatalok időnként – úgy másfél percenként – odanéznek, hogy hadd lám: vajon mi történt a neten? Vagy írt-e valaki a Messengeren?… Ha pap lennék, enne a méreg. Pedig az vétek szolgálat közben. Mint ahogyan eszi is egyik-másik lelkész ismerősömet a fene. Nem lehet „digitalizált híveknek” igét hirdetni!… Szóvá is tette az egyik pap, megkérte a Covid után az analóg világba szépen visszaszokott „népet”, hogy tegyék zsebre a telefonjaikat arra a szűk órára, amikor Jézus Krisztus rendelése szerint összegyűlnek az Ő életére, halálára és feltámadására emlékezendő… Mintha enyhe méltatlankodást jelző moraj futott volna végig a boltívek alatt, a sokat látott, többnyire anyaországi pénzekből feljavított és konzervált ódon falak között. Néhányan azonnal cselekedtek is. Mások felkapták a fejüket. Talán békés szunyókálásból vagy révedezésből rettentek vissza a templomi valósághoz és az ige üzenetéhez, ahogy az írva vagyon a korinthusbeliekhez írt első levélben, mondjuk: „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (Kor I. 13) Aztán kifelé menet, ahogy szépen kezet fogtak, és ott, a cinteremben megálltak egy rövid beszélgetésre, mert ez is része a szertartásnak, valaki megjegyezte, mondván, hogy: „Tiszteletes úr, ez azért válik szokássá, mert a zsoltárok ott vannak a világhálón, ügyesen rá tudunk keresni, még Mariska néni is, és vesszük soronként, ahogy következnek egymás után.” Ezen már csodálkozni sem szabad. Ez az élet rendje. Butatelefont csak a szenilisek vegyenek kézbe! Egyébként ezt úgy lehetne – mondhatná a pap –, hogy keressünk rá valamelyik videómegosztón az énekre, s játsszuk le onnan közben. Akár ki is hangosítható. Miért ne?! Hiszen ugyanaz. Ezáltal egyfajta tátikashow résztvevője az ember, de eljátssza azt, hogy „aki énekel, az kétszer imádkozik!”. Ördöge van a technikának.

Simó Márton

: an accessible web community