szórványos felhőzet
erős felhőzet
Öreg író, öreg fafaragó, öreg népművész…
A cím nem véletlen. Egyre többször hangzik el a falujáért semmit nem tevő szájából: „álljanak már félre ezek az öregek”.
Van valami barbár maradvány a felvilágosultságára, műveltségére oly büszke mai emberben. Ennek a barbár vércsöppnek a megmozdulását érzem, amikor értékes, kipróbált és sokak által értékelt írót, fafaragót, népművészt fitymálva, azzal a bosszantó és igazságtalan felszólítással intéznek el: „álljanak már félre ezek az öregek”. Ami annyit jelent: elég volt belőlük, álljanak félre, s ezt még megtoldják némelyek, a semmittevés árnyékában meghúzódók nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel is.
Itt álljunk meg egy szóra! Hátrább azzal a kritikai agarakkal! Tisztázzuk először is az öregség fogalmát az alkotó író, a fafaragó, a népművészet terén. Mikor öregszik meg az író, a fafaragó, a népművész, a szobrász, és miről lehet megismerni, hogy valóban megöregedett? Szürkülő hajáról? Kopaszságáról? Ugyan, láthatunk huszonévesen megkopaszodott, akár fiatalon megőszült ifjakat is. A fenti vonásokon senki nem tud segíteni. Az arcvonások elváltozása, a bőr megráncosodása, a szemek szelídebb fénye, a rugalmas lábak megereszkedése, mindez és még sok apró jel, amely az idő múlását mutatja, csupán a szervezet fizikai életének bizonyos előrehaladottságát árulja el. De mi köze a fizikumnak a lélekhez, a tehetséghez, az inspirációhoz, az alkotó szellemhez és munkához, a tudáshoz? Legfönnebb csak annyi, hogyha a szervezet beteg, nagyobb ellenállást kell leküzdenie a szellemnek, amíg igájába hajtja, úrrá válik benne és alkotásra készteti. Az egészséges fizikum, túl a férfikor delelőjén is engedelmes szolgája a léleknek, kivált, ha ezt a lelket a hivatottság, a tehetség tüze fűti, motorja hajtja.
Életkor szempontjából lehet az író, a fafaragó, a népművész fiatal vagy öreg, de az alkotó szellem nem ismer korhatárt. Mihelyt az író, a fafaragó, a népművész kora meglátszik a művén, akkor maga a szellem, a lélek hanyatlott. Az alkotás megítélése csupán ebből a szempontból történhet, függetlenül az életkortól. Egy vers nem azért jó, mert a költője húszesztendős és egy prózai írás nem azért gyenge, mert írója idős. Mindkettő az alkotó tehetségén múlik. Álljon itt példának Verdi, aki az olaszok nagymestereként nyolcvanévesen is írta az operákat, Tolsztoj öregkorában írta legszebb alkotásait, de megemlíthetjük a mi Jókainkat, aki aggastyánként is nagyot alkotott, elbűvölő műveket írt. Ezért tartjuk sértőnek az ifjak ajkáról elhangzó lekicsinylő megjegyzéseket: Álljanak már félre ezek az öregek! De az már nem hangzik el szájukról: „Én átveszem alkotói munkáikat.”
Az öreg írók, fafaragók, népművészek nem a személyes sérelmüket látják, hanem a fájdalmas „dekadenciát”, s ez sokkal jobban marcangolja szívüket, mint az elismerés megtagadása, mert a fent említett névtelen, de alkotó „öregek” a szellemi őrtüzek ápolói mindaddig, ameddig Isten erőt és egészséget ad hozzá. Felelőtlen, ironikus megjegyzéseikkel ne oltsák ki a lelkiismeret világító fényoszlopait!
Gálfalvi Gábor
.jpg)
