Aki úgy érzi, hogy az erdélyi magyarságnak aligha van köze ahhoz, hogy nemsokára a nép mérlegén mérettetik meg a magyarországi vezetés, annak azt kell mondanom, hogy né­ha érdemes átlesni a kerítés túloldalára is. Netán lecserélni az olvasószemüveget egy kicsit távolabb látóra. Érezhetően dü­börög a politikai dömping, ami az utóbbi hónapokban el­árasztotta régiónkat, csak szem­mel láthatóan bugyutább módon, mint azt megszokhattuk. Megszokás alatt azokra az időkre gondolok, mikor a Jobbik és a Fidesz szkanderversenybe szállt, hogy melyikük fog nemzetibb „agytágítókat” szervezni Gyergyó környékén vagy Tusnádfürdőn. Előbbi a néhány éves dübörgését követően kiesett a versenyből, mára csak a volt „vármegyések” nosztalgiáznak róla a kocsmai beszélgetéseken.

A verseny viszont nem állt meg, csak más dimenzióba lépett: a román ellenséget váltotta a brüsszeli, az autonómiatörekvések buktáit a Minority Safe Packé, a zászlóégetés viszont megmaradt és kiegészült a nép „megfejésével”. Hogy Magyar Péter miként zarándokolt a kizsigerelt és lassan követhetetlenül szanaszéjjel pri­vatizált kis anyaföldünkre, úgy hogy két inget is magára vett, csak alátámasztja, hogy a politikai hidegháborúban egyedül bizony hamar megfagy az ember. Ha nem volna szüksége gyarmatokra, aligha terpeszkedne itt, ahol az embereknek nem egy újabb politikai „megváltóra”, hanem egy kisebbséget összekovácsoló stratégiára van szükségük. Be kell látnunk, hogy he­lyettünk, a mi problémáinkra nem fognak sem az anyaországi marakodások, sem az NSKI, sem a BGA pályázatai, sem Magyar megoldásokat találni. Mert akármilyen szemüveggel nézhetjük jövőképünket, az akkor lesz élhető, ha a székelység és vele együtt az erdélyi magyarság kitapossa azt magának. Akkor leszünk a talpán megállni képes közösség, ha számunkra csak egy körülmény és nem létszükséglet az, hogy ki regnál Magyarországon.