Szeptember van. Adjunk hálát a nyárért! Annak ellenére, amilyen volt. Kicsit hűvös, kicsit esős, de a miénk volt.
Jenő komoran kevergette a feketelevest az alsófertályi Bütühöz címzett söntés füstös félhomályában. Keserű, mint a kihűlt zacc. Szerinte az idei nyár átverés volt. A napsütést patikamérlegen porciózták, a kánikula pedig... – inkább hagyjuk, legalábbis itt, a Csíkban. A fő bűnös szerinte talán az El Niño vagy a La Niña. Igazából mindegy is, csak legyen kit okolni.
Jenő persze pletykákból és a családi legendáriumból azt is tudja, hogy a csíkszéki tősgyökeres nagyanyák idején mindig egy júliusi hétvégére esett a nyár, ha éppen nem esett az eső. Ehhez képest az idei két hónap egyenesen felüdülésnek számított.

És épp ezért van okunk hálát adni. Mert volt rosszabb is. A történelem ugyanis produkált már rosszabb nyarakat. Például itt van az 536-os év. Ez volt az az esztendő, amikor egy évig szó szerint fel sem kelt a nap. Na, az volt az igazi „hosszú éjszaka éve”, nem a mostani néhány felleges délután, ami ahhoz képest smafu. A majdnem örök éjszakának vulkánkitörés volt az oka, ami évekig tartó lehűlést, terméskiesést, éhínséget eredményezett. 
Szóval lehet hümmögni a Bütü pultjánál könyökölve, lehet tördelni a kezünket a hiányzó hőhullámok miatt, de talán érdemes megemelni a kalapot az előtt a kevéske jó előtt is, ami jutott. Kaptunk fényt, esőt, levegőt – és ami szintén nem mellékes: nem kellett kénes hamuesőben ablakot mosnunk.
Egyelőre. A tudósok szerint ugyanis gondoljunk a Szent Anna-tóra, ami ketyeg. Állítólag.
Úgyhogy örvendezzünk, hisz jutott némi nyár az idén is. És ne feledjük, a vénasszonyok nyara hátravan még, vagy az indián nyár. Kinek hogy tetszik... Ha pedig az sem úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor majd hálát adunk azért, hogy legalább van, mire panaszkodni.