Hirdetés

Közös portánk táján

Bíró István

Néhány napja rossz helyen parkol egy autó. Lefotózzák, a kép felkerül a közösségi oldalra, keresik a tulajdonost, felszólítják, hogy minél hamarabb vigye el onnan a járművet, mert különben… Aztán másik autóról is megjelenik fénykép az internet bugyraiban. A felvételen éppen az látható, amint a sofőr záróvonalon előz. Megindul a kommentáradat, szidják a sofőrt, a felmenőit, megállapítják, milyen könnyen végzetes lehet az ilyen szabálytalanság, leírják, mit kellene tenni a vétkessel, és hogyan kellene eljárnia a rendőrségnek. Aztán egy újabb záróvonalon történő előzés kerül a figyelem középpontjába. Ezúttal a felvétel már a rendőrséghez is eljut, később kiszűrik a szabálytalankodó sofőrt és bevonják a jogosítványát.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Félreértés ne essék, nem a szabályszegőt akarom védeni, de adódik a kérdés: vajon ha a felvételt készítő sofőr egyedül utazott, megállt-e, amíg elküldte a videót, vagy maga is vezetés közben követett el szabálytalanságot, a telefonját használva?

Időnként – de egyre inkább – azt tapasztalom, igazi székelyek vagyunk, és ahogy a fanyar vicc mondja, mindenhez is értünk. Járvány- és háborúszakértők vagyunk, a világpolitikát is csak kevesen értik nálunk jobban, a hazai politikai helyzetről szintén mi tudunk a legmagabiztosabban véleményt formálni. A magyar–magyar, vagy éppen a Magyar–magyar politikai viszonyról se mondja el nekünk senki a sajátunktól eltérő véleményét! (Bárcsak ne láttam volna, hogy néhány évvel ezelőtt hányan fotózkodtak Magyarral és feleségével az egyik csíki településen...) Ha mégis megteszi, mi azért csak megpróbáljuk a magunkét lenyomni a másik torkán. Közben árulkodunk, besúgunk, ügyeskedünk, ítélkezünk és igyekszünk mindig a saját malmunkra hajtani a vizet.

Mindeközben azt is látni, hogy megyénk lakossága fogyatkozik, egyre többen vándorolnak el, településeinken sok az alkoholproblémával küzdő ember, megyénk pedig folyamatosan az élmezőnyben szerepel az öngyilkossági rátát tekintve. Egyre többen látják kilátástalannak a jövőt, miközben mindennapossá váltak a családokon belüli, valamint a kisebb és nagyobb közösségeinket mérgező nézeteltérések és konfliktusok. Nyilván – ehhez is értünk.

Ahhoz viszont már kevésbé, hogy őszintén elmondjuk a másiknak, ha valami zavar bennünket az irántunk tanúsított viselkedésében. Ha valaki mégis megteszi velünk, azt gyakran támadásnak vesszük. Azt is látni, hogy hasonlóképpen működik ez közösségi szinten is: ha egy-két ember megpróbál rámutatni egy közös problémára, nagy valószínűséggel hamar megbélyegzik és félreállítják őket.
Ahhoz viszont nem igazán értünk, hogy összefogva, kulturáltan, de határozottan hallassuk a hangunkat. Amikor olyan közigazgatási egységek kilakítását tervezik, amelyek veszélyeztethetik kisebbségi közösségünk hosszú távú megmaradását. Amikor egységesen kellene fellépnünk különböző megszorító intézkedések ellen. Vagy csak amikor közösen kellene nyomást gyakorolnunk az illetékes hatóságokra annak érdekében, hogy megszűnjenek bizonyos jelenségek a nagyáruházak parkolóiban, a tömbházak körüli szeméttárolóknál és egyes közterületeken.

Ideje lenne elgondolkodnunk azon, hogy a mások feletti ítélkezésre és az egymásra mutogatásra fordított energiánkból mennyit tudnánk a saját közösségünk építésére, illetve arra fordítani, hogy otthonainkban és szűkebb-tágabb környezetünkben valóban jobbá tegyük a dolgokat.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!