Hirdetés

Ha Európát is hazánknak tekintenénk

Benedek-Székedy Sándor

Nemcsak a közelmúlt eseményei hatására, hanem már több mint két évtizede, legkésőbb a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás óta szertefoszlóban az az illúzió, amiben a második világháború utáni világban élhettünk, miszerint a nagyobb méretű fegyveres konfliktusok meg járványok a múltban maradnak. Gondoljunk csak arra, hogy jó pár felvetésre mondták már: az lehetetlen, mert feltételezték, hogy az illető ország nyugati szempontból nézve racionális, huszonegyedik századi szereplő. Magabiztosan, vigyorogva jelentette ki a híres magyar publicista, hogy „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja”. Egy hónap sem telt el, aztán az lett, ami lett… Ma is sokan állítják: Oroszország nem támadja meg a NATO-t vagy az EU-t, ez képtelenség, főleg, hogy Ukrajnával sem bír. Az előzmények ismeretében erre nem vennék mérget, de ne legyen igazam.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Hasonlóképpen, azt is hihettük, hogy a nyugat-európai terrortámadások Kelet- és Közép-Európában nem igazán fordulhatnak elő, és lám, most hüledezhetünk a lengyelországi lövöldözésen. Aki eddig amiatt aggódott, hogy Párizsban vagy Londonban sétálva merénylet áldozata lehet, az vajon most már az eddig biztonságosnak hitt közép-európai városokban is félhet ettől? Nem tudhatom, de a gondolatot már elültették a fejekben. Ne feledjük, hogy valakik tesznek is azért, hogy ez a félelem bennünk éljen, mint ahogy azért is, hogy az európai szolidaritás csökkenjen vagy akár megszűnjön, az intézményekbe vetett bizalom pedig megrendüljön. Tudom, eléggé összeesküvés-elméletként hangzik, és van baj amúgy is elég, de lehet külső „rásegítés”. És sokatmondó, ahogyan a kommentmezőkből áradnak a virtuális ökölrázások, válogatott szidalmak az Európai Unió vezetői felé. Ez tapasztalható a nemrég Romániába látogató Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ellen is. A diktatúrát kiáltók, brüsszelezők, globalistázók figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az EB végrehajtó szerv, és a döntéseket valójában az Európai Unió állam- és kormányfői hozzák, akik ott ülnek vétójoggal az Európai Tanácsban, köztük alkalmanként az úgynevezett patrióták kedvencei is.

Mintha hosszabb ideje lenne jelenség nálunk az, hogy gúnyolódás vagy szitkozódás tárgya az európai összefogás, szolidaritás – már a párizsi Charlie Hebdo szatirikus lap elleni 2015-ös terrortámadás kapcsán feltűnt, tájainkról mennyi rosszmájúság áradt a „Je suis Charlie” szlogenre. Az emotikonokkal kárörvendően vigyorgó világszakértők azonban elgondolkodhatnának azon, hogy netán egy minél egységesebb Európai Unió állhat-e helyt a globális versenyben, vagy inkább attól lesz erősebb, ha mindenki tovább játszik az etnikai/nemzetállami homokozóban, külön-külön. Vajon nem lenne szükség egy valódi európai patriotizmusra, olyanra, amely nem az EU ellenségeinek való kaján szurkolást jelenti? Merthogy itt nem csupán véleménykülönbségről van szó, az demokráciában megengedett. Nem szeretnék abba a hibába esni, mint bizonyos pártok, amelyek, kisajátítva a nemzet fogalmát, hazaárulónak nevezik azokat, akik nem értenek egyet velük – háborúban viszont az ellenségnek való (sokszor nyílt) drukkolás már nem tekinthető csupán szólásszabadságnak. A hírek alapján ugyanis nemcsak Ukrajnában zajlik háború, és nemcsak fegyverekkel vívják, hanem szabotázsakciókkal és egyéb hibrid módszerekkel úgyszintén, az unió területén. Ennek alapján eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha az EU-t is mindannyian hazánknak tekintenénk, nem csak országunkat/nemzetünket. Ha így lenne, akkor az, ami most folyik a virtuális térben és a magukat szuverenistának valló politikai erők részéről, kísértetiesen hasonlítana a hazaárulásra.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!