Nemrég egy este a teraszunkról nézhettük végig, ahogy a város jelentős része sötétbe borul. Újabb áramszünet, már meg sem lepődünk Székelyudvarhelyen, legfeljebb bosszankodunk. Jó fél órán át igazi fény- és árnyjátéknak lehettünk tanúi, mert miközben bizonyára dolgoztak a hiba kijavításán, hol egyik városrész világosodott ki, hol bent a lakásunkban gyúlt ki a fény, aztán újra sötét lett itt, felvillant a villany ott, felzúgott a szobában a számítógép, újraindult a hűtőszekrény, majd megint leállt minden és sötétbe borult. Közben aggódtunk, és persze ilyenkor mindenki aggódik az elektromos kütyükért: meddig bírják még ezek a berendezések ezt a játékot?
Ahogy „elvették a villanyt”, a vízszolgálatás is beadta a kulcsot (mint mindig), csakhogy a város magasabban fekvő részein a fénnyel együtt ez általában nem indul újra. Ebben az évben már sokadszor lehettünk elszenvedői többórás vízszünetnek, volt, hogy egy teljes napon át, ezúttal csak éjszaka és a rákövetkező délelőtt maradtunk víz nélkül. Tudom, hogy megyénkben több településen okoz problémát az elavult közműrendszerek és hálózatok gyakori meghibásodása, jelentős gazdasági kárt, a lakosok esetében kismillió bosszúságot okozva. Ezeket nincs is miért ragozni, aki urbánus környezetben él, nagyon jól tudja, miről van szó.
Értem én, hogy a szolgáltatónak sem könnyű, el is képzelem, amikor éjszaka, hétvégén behívják a szakembereket, akik bizonyára igyekeznek mihamarabb kiiktatni a hibát. Viszont ami nagyon dühítő, az a kommunikáció majdnem teljes hiánya. Nehezen tudom elhinni, hogy manapság, amikor majdnem mindenki a közösségi médián „lóg”, ne akadna valaki a cégeknél, aki egy rövid közleményben tájékoztatná a fogyasztókat arról, hogy mi történt és mi várható.
Szociálpszichológiai tény, hogy sokkal könnyebben elviseljük a nehézségeket, ha azok behatárolhatók, valamelyest érthetők is számunkra. Ellenkező esetben tehetetlennek érezzük magunkat, ami bénító, dühítő, egyszóval negatív spirálba sodorja az egyént. Egy-egy ilyen áramszünet, vízszünet esetén egy egész embertömeg érzi ezt a tehetetlenséget, a szolgáltató részéről pedig a csend egyenlő a közönnyel. A fizető fogyasztók azt érzik, hogy ők nem fontosak, csak a pénzük. Csoda-e, hogy egyik szolgáltató sem igazán népszerű, és az emberek soha nem fogadják megértéssel, ha árat emelnek?