A víz világnapján különös súlya volt annak a sétának, amelyet Székelyudvarhely és Bikafalva között, a Nagy-Küküllő partján tettem meg. Az ember ilyenkor talán még érzékenyebben figyel arra, ami a patakok, folyók mentén történik, hogy hogyan bánunk azzal, ami életet ad körülöttünk. A tavasz eleji táj még nem rejt el semmit: a fák csupasz ágai között messzire ellátni, a bokrok nem takarnak, a partok, a dűlők, az út menti sávok minden sebüket megmutatják. És amit láttam, az siralmas volt. Rengeteg eldobott műanyag hevert mindenfelé: zacskók, palackok, rongyok, fóliadarabok akadtak fenn a fák ágain. De nemcsak nejlonhulladék volt ott: akkumulátor meg mindenféle más szemét, amelynek semmi keresnivalója nem lenne a természetben. Ezek mérgeznek is: a földet, a vizet, bennünket.

Ebben a még ki nem zöldült időszakban átláthatóvá válik minden. Nincs levél, nincs nyári takarás, ami elfedné a felelőtlenség nyomait. Talán ezért is megrázóbb ilyenkor szembenézni a valósággal: mennyire nem vigyázunk a vizeinkre, mennyire természetesnek vesszük, hogy ami nem kell, azt eldobjuk, s majd eltűnik valahogy. Pedig nem tűnik el. Ott marad a parton, fennakad az ágakon, beleoldódik a talajba, eljut a patakokba, folyókba, és végül visszatér hozzánk.
A víz világnapja nemcsak ünnep, hanem figyelmeztetés is. Mert amíg így néz ki a táj mifelénk, addig nem mondhatjuk, hogy megbecsüljük a vizeinket. Lehet találgatni, miként kerül a folyóba ez a temérdek hulladék – amelyből így is számottevő mennyiség látható, noha jó részét már magával sodorta a víz –, de legalább ilyen fontos volna arról is beszélni, miként lehetne a folyó medrét akár közmunkával megtisztítani.