A hétköznapokban általában könnyebb a rossz dolgokra fókuszálni. Jobban megjegyezzük a negatív kommenteket a közösségimédia-bejegyzések alatt, gyorsabban klikkelünk egy balesetről, mint egy kiselefánt születéséről szóló hírre, hamarabb adunk tovább egy lélekfacsaró információt, mint egy örömhírt. Ha mogorván és illetlenül beszélnek velünk egy étteremben vagy egy boltban, tovább esszük magunkat, mint amennyi ideig örülünk a gyors és kedves kiszolgálásnak. Ha valami rossz történik, hetekig, hónapokig tudunk beszélni róla, keseregni miatta, sokkal tovább, mint ameddig a jó dolgokat ünnepeljük. A negatív szituációkon többet gondolkodunk, keressük az okokat, tűnődünk a következményeken, míg a pozitív dolgoknak rövidebb ideig örülünk, majd „el is van felejtve”. A jó dolgok után hamarabb jön az érzés, hogy mehet tovább az élet.

Gyakran azt érzem, hogy a negativitás erősebben belénk van kódolva, a negatív történések jelentősebb érzelmi hatást váltanak ki, mint a pozitívak. De vajon tényleg ennyire nehéz lenne átformálni a gondolkodásunkat? Őszintén bízom benne, hogy nem, szerintem ugyanannyi jó dolog ér nap mint nap, mint rossz, a kérdés csak az, hogy mire helyezzük a hangsúlyt. Ugyanazzal a lendülettel, amivel energiát fordítunk panaszkodásra, rimánkodásra, szomorkodásra, fókuszálhatnánk örömre, büszkélkedésre, elégedettségre.
Arról pedig, hogy mi mindennek örülhetünk, jó leckéket adhatnak a gyermekek és idős emberek. Feltételezem, azért, mert ők a társadalom legőszintébb tagjai. A környezetemben levő gyermekektől tanultam meg örülni egy katicabogárnak, az esőben pocsolyákba ugrálásnak, egy csokoládés palacsintának, egy strandon töltött napsütéses délutánnak, egy új cipőnek. Az idősektől pedig ellestem, hogyan lelkesednek minden új napért, a postaládában talált napi újságért, egy közös családi ebédért, egy rég látott barát vagy rokon látogatásáért, egy új frizuráért.
Szerintem a kérdés csupán az, hogy mire koncentrálunk, mire irányítjuk a figyelmünket, mire fordítunk (több) energiát. Hiszen ugyanannyiba kerül a jó dolgokat felidézni, azokról beszélni, azokat megosztani egy beszélgetés során, mint mérgelődni, esetleg szomorkodni olyan dolgokon, amiken sem mi, sem más nem tud már változtatni.