Megnyitom a közösségi oldalt. Az első ismerős egy görög tengerparton sütteti magát. A második Horvátországban naplementét fotóz. A harmadik Toszkánából jelentkezik be egy pohár bor mellől, a negyedik meg a Maldív-szigetekről integet. Én pedig közben a ventilátort nézem, és azon töprengek, hogy dinnyét egyek vagy jégkrémet.

Kilépve az utcára, némileg enyhül a frusztráció: maradtak még emberek a városban. Talán nekik nem sikerült összegürcölni a Facebook-kompatibilis álomnyaralást. Meg aztán valakinek itthon is kell maradni, különben ki lájkolná a nyaralós képeket? Mert amikor legközelebb összefutsz az egzotikus napbarnításban tetszelgő ismerősöddel, a szúrós tekintetéből kiolvasható: „Bezzeg a fotóimat nem lájkoltad!”

Persze nyáron annak is jut élmény, aki nem utazik messzire. Ott vannak a városnapok, a községnapok, a hétvégi fesztiválok. Jó érzés, hogy mások vagyonokat fizetnek egy-egy koncertért, te pedig ingyen kapod. Így is indulsz el: ma nem költök semmire. Aztán valahogy becsúszik egy kürtőskalács. Meg két miccs. Ha már ott vagy, egy sör. A gyerek kér egy jégkását. Utána fagyit. Valaki pattogatott kukoricát szeretne, más vattacukrot, aztán jön még egy kávé is, mert hosszú az este, és a végét is le kéne öblíteni egy fröccsel az asszony kedvéért. Hazafelé már csak kíváncsiságból összeadod fejben, és rögtön kiderül, hogy az ingyenes program meglehetősen sokba került.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy télen mennyit bosszankodunk a fűtésszámla miatt. Nyáron valóban kevesebbet fizetünk gázra meg fűtésre. Csak a pénz ilyenkor nem a kazánba vándorol, hanem lángos és jégkása formájában párolog el.

Azt tartja a mondás: a nyár olcsóbb. Csak augusztus végére a pénztárcám valahogy sosem emlékszik erre.