Felhördült a kommentmező, azt kifogásolva, hogy az erdélyi magyar sajtóban is szélsőjobboldalinak nevezték az Alternatíva Németországért (AfD) pártot, amely sikereket ért el a tartományi választásokon. Nem meglepő a felháborodás, hisz amit Nyugaton szélsőjobbnak tekintenek, az az utóbbi másfél évtizedben Magyarországon normálisnak, mérsékeltnek számít, legalábbis az egyik szekértáborban. És valóban, a szélsőségesség vádját lehet politikai bunkósbotként használni, de egyébként a nyugati társadalmakban, főleg Németországban, érzékenyebb ez a kérdés, mint a kommunista múltú országokban. Az egykori vasfüggöny mentén kirajzolódó törésvonal a 2025-ös választási térképen jól látszik, a volt NDK területén az AfD jóval népszerűbb, sőt, a legerősebb, az egykori NSZK-s tartományoktól eltérően, ami egyébként újfent azt mutatja, amit a Covid idején bevezetett korlátozások és az oltások elleni tiltakozások kapcsán szintén tapasztalhattunk: jórészt a sajátos történelmi múlt miatt, az egykori szovjet érdekszféra lakossága jóval kisebb arányban bízik az állam intézményeiben, mint az EU régebbi országainak a polgárai. A hatalmon lévő elit iránti bizalom azonban mindenütt csökkent, és az említett különbség mintha kezdene elmosódni, az AfD ugyanis a nyugati tartományokban jelenleg második-harmadik helyen áll, és ott is megtörténhet egy következő választáson, hogy ha nem is kerül kormányzóképes többségbe, de első helyen végez.

Na de nevezhető-e szélsőségesnek az AfD? Nem kívánom politológiai fogalmak meghatározásaival untatni az olvasót, és afölött is hajlandó vagyok nagyvonalúan átsiklani, hogy a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) szélsőjobboldaliként tartja nyilván a pártot – lévén hogy ez az érv a háborgók számára irreleváns, hiszen sejthető, hogy elfogultsággal vádolják a BfV-t, az számukra a mélyállam vagy háttérhatalom kiszolgálója, a brüsszelita globális elit képviselője, netán gyíkemberek irányítják (tetszés szerint választható). Inkább azt idézem fel, hogy nemrég a Drezda közelében fekvő Heidenau városában AfD-s és kereszténydemokrata uniós (CDU-s) képviselők szavazatával betiltották a holokauszt áldozatainak emléket állító botlatóköveket, azzal az ürüggyel, hogy a megemlékezésnek nem ez a legmegfelelőbb módja, mivel a táblákra rá lehet lépni. (Ezek a kis feliratozott réztáblák települések járdáiba beépítve találhatók, emléket állítva a nácizmus áldozatainak.) A döntést – amely a két frakció együtt szavazásával rést ütött a hagyományos pártok által az AfD köré épített falon – élesen bírálta az oktatási miniszter meg a zsidó közösség egyik vezetője. A pártot egyébként is gyakran éri az a vád, hogy relativizálni próbálja a német történelmet a náci múlt jelentőségének kisebbítésével.
 

Az alakulat azonban leginkább a bevándorló­elle­nessége miatt népszerű, aminek magyar és román körökben is tapsolnak. (Érdekes módon a keletnémet tartományokban, ahol az AfD a legtöbb szavazatot kapta, nagyságrendekkel kevesebb „migráns” él, mint a nyugati országrészekben.) A párt köreiben emlegetnek egy úgynevezett remigrációs szándékot, amellyel felülbírálnák bevándorló-hátterű személyek állampolgárságát, ami akár az állampolgárságuktól való megfosztást és az országból való kiutasítást is maga után vonná.

Mindannyian ismerjük a mondást, mely szerint azért kell emlékezni a szörnyűségekre, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg. A fentiek alapján elgondolkodhatunk még egyszer, mi számít szélsőjobboldalinak, és egy adott párt programját, politikusainak kijelentéseit vizsgálva mindenki eldöntheti, hogy a szélsőséges jelző címkézés-e, vagy van valóságalapja.