Ha egy neveléstudományi konferencia előadásainak címei között ma azt olvasnánk, hogy Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról, feltételezett bolondság, hogy sokan nem is lennének kíváncsiak a cím mögött lévő tartalomra, hanem megnéznék az előadás időpontját, és akkorra rögzítenék a kávészünetet, hiszen kinek kellene bizonygatni egy ilyen nyilvánvaló igazságot. Biztosan ott maradnának viszont az erdélyi iskolatörténészek, akik a címet rögtön Apáczai Csere János (1625–1659) erdélyi barcasági származású pedagógus, filozófus, teológiai doktor, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az első magyar enciklopédista nevéhez és személyéhez kötnék. A Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról 1656. november 20-án hangzott el, amelyben Apáczai a kolozsvári református iskola frissen kinevezett igazgatójaként az elmaradottságot ostorozva a korszerű tudományos ismereteket oktató iskolák fontosságát hangsúlyozta. Következetes lázadás volt ez a részéről, pedig csak jóakaróinak köszönhette, hogy bár szakmailag lefokozva, de folytathatta a tanítást, mert előző években, miután hazatért Hollandiából, pedagógiai eszméivel minden felettesét, még II. Rákóczi György fejedelmet is olyannyira magára haragította, hogy egy időre abba kellett hagynia a tanítást.

Az utókor Apáczai életművének legkiemelkedőbb értékét tehát a modern nevelési törekvéseiben látja. A korszerű magyar neveléstudomány első képviselőjeként tartják számon, aki az elmaradottsággal vívott küzdelme során újszerű elgondolásokat hangoztatott az oktatás jobbításáért, a tananyagában és szervezeti felépítésében korszerű iskolarendszerért, a tanári hivatás megbecsüléséért, a korszerű tudományos gondolkodás és művelődési viszonyok meghonosodásáért, a polgári társadalom kiépüléséért, az akkor lehetetlen újdonságnak látszó pallérozott anyanyelvi írásbeliségért. A konzervatív egyházi és világi előkelőségekkel szembeni harcában alulmaradt, a hivatalos dogmatikus világnézetet nem tudta megváltoztatni. Fennmaradt pedagógiai eszméi és iskolaszervezési törekvései – a természettudományos és anyanyelvi oktatás hivatalos bevezetése, tudományegyetem szervezése – miatt Apáczait a korszerű magyar neveléstudomány apostolának tartják. Sajnos elég életidő sem adatott neki, hogy ne csak kudarcot, hanem sikert is átélhessen, harmincnégy évesen tüdőbajban halt meg. (Holland felesége, Aletta van der Maet nem sokkal élte őt túl, két gyermekük sem érte meg a felnőttkort.) Az általa vallott oktatási reformtervezet fontos eleme volt, hogy a diákok a két alsóbb osztályban először anyanyelvükön tanuljanak meg írni-olvasni, és azon sajátítsák el az alapismereteket is (ilyen tankönyv lett volna a Magyar encyclopaedia), s csak ezután vezessék be őket más nyelvek szókincsébe és szabályaiba, de nem a merev nyelvtan bemagolása, hanem beszédgyakorlás, fordítás és szövegelemzés útján. Az anyanyelvűségért küzdő Apáczai több idegen nyelvet ismert: Hollandiában a latin és az ógörög mellé elsajátította a holland, francia, angol, héber, arab és arámi nyelvet is.
Talán megbocsát nekem a Mester, ha a komolyságot félretéve, viccel profanizálom az idegentől elzárkózó anyanyelvűség „szentségét”. János bá a fiával ballag az országút szélén, amikor megáll mellettük egy autó, amiből kihajol egy nő, és angolul kérdez valamit tőlük, de ők nem értik, nem is válaszolnak, csak mennek tovább. A fiú így szól: lássa-e, édesapám, jó vóna tudni angolul. Mire az apa vállat von: jó vóna, de minek! Láthattad, az asszonyság tudott angolul, s mit ért el vele! Az anyanyelv nemzetmentő eszméje a mai valóságban nemegyszer csak kiüresedett pátosz vagy még annyi sem például a gazdasági és politikai elit részéről, akik angol nyelvű óvodába, iskolába íratják a gyermeküket. Jogos magyarázat tucatnyi akad. Ma az angol a világnyelv, Apáczai Csere János korában a latin volt a tudomány és a műveltség fokmérője. A latin ma kihalt nyelv. A latinnal szembeni nemzetmentő anyanyelvben való hit egykor műveletlen „parasztlázadásnak” számított, elődeink mégis harcoltak érte, és örökül hagyták nekünk. „…a házsongárdi temetőben / Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem. / Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, / s tudtam, már nem találom./ De a vasárnap délutáni csendben/ nagyon dalolt a név zenéje bennem. / S amíg dalolt, a századokba néztem / s a holt professzor szellemét idéztem…” (Áprily Lajos: Tavasz a Házsongárdi temetőben. Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének.)