Egyik reggel úgy döntöttem, hogy a reggeli olvasást a kávém kíséretében, ezúttal telefon nélkül töltöm. A könyv mindig velem van ilyenkor, de általában a telefont is mindenhová viszem, már csak azért is, hogy lássam, mennyi az idő. Most azonban arra gondoltam: mi lenne, ha ez egyszer nem számítana?
Lefőztem a feketét, papucsba léptem, és már kint is voltam a könyvemmel a kerti hintán. Először csak üldögéltem. Figyeltem a hangokat, a színeket, a levegő suhogását a fák levelei között. Elbámultam a messzeségbe. Az agyam egyfajta meditációként élte meg, hogy a természetre figyeltem, és beengedtem a saját kis világomba minden rezdülését.
Kicsit átértékeltem a dolgokat. Megszokásszerűen hordozzuk magunkkal mindenhová a telefonunkat, nehogy valamiről lemaradjunk. Ki tudja, valaki felhív, érkezik egy fontos üzenet, a nap mint nap használt alkalmazások értesítésekkel bombáznak, megnézzük az időjárás-előrejelzést, és persze tudnunk kell, hány óra van. Az életünk szinte percre pontosan be van osztva: semmi nem csúszhat, semmi nem maradhat el. A telefonos értesítések mozgatnak bennünket, meghatározzák a következő lépésünket, lefoglalják a gondolatainkat.
De akkor, így, hogy nem volt nálam a telefonom, azt éreztem, én vagyok a legfontosabb saját magamnak, és én döntöm el, meddig akarok ott maradni. Nem diktált senki. Nem lenne jó egy kicsit többször megengedni magunknak ezt a telefonmentes időt? Pedig mennyivel másabb íze volt annak a feketének, amelynek minden kortyára oda tudtam figyelni. Csak én voltam, a könyvem, a természet és a reggel csendje. Néha ennyi is elég a feltöltődéshez.