Néhány napja egy pedagógus-tolmács ismerősömmel találkoztam. Talán ebben az évben először, holott korábban szinte hetente váltottunk személyesen egy-két szót. 

Kérdem, mi van vele. Újságolja, hogy a munkája mellett könyvbe foglalt rendkívüli élettörténetet fordít. Nem jegyeztem meg, milyen nyelvről milyenre, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy olyan durva megtörtént eseményekről szól a könyv, hogy lelkileg megviseli, ezért éppen szünetelteti a munkát. Mint mondta, nem a régmúlt idők kínzásaira, cselszövéseire, álnokságaira kell gondolni. A történések jelenünk egy-egy durva lenyomatai.

A hallottakkal kapcsolatban két dolog jutott eszembe. Az első, miszerint sokunknak nem egyszerű elvonatkoztatni magunkat a munkától. Vannak esetek, amikor nem is kell, nem szükséges, de lelki egészségünk védelméért nem is vehetünk magunkra minden terhet. A másik, ami még elgondolkodtatott, hogy a fizikai nyomorban élőket még úgy-ahogy észrevesszük, főként karácsony környékén tarolnak a jótékonysági akciók – holott az év minden szakában jól jönne a segítség –, de a lelki nyomorban élőket alig látjuk. Az igaz, hogy a legtöbbször csendben vannak, titkolják bajaikat, de mégis vannak látható jelek. Mióta egyre jobban hódít az egó, az önbeteljesítés, kevesebbszer kérdezzük meg őszintén a társunktól, hogy van, ezért kevesebbszer mondják, a köszönöm, jól válaszon kívül, hogy anyagi nehézségekkel, házassági problémákkal, a kamaszodó legénnyel, munkahelyi gubancokkal, az anyós, a sógor állandó piszkálódásaival küzdenek. 

Jónak lenni jó – az elmúlt években nemcsak a jótékonysági műsorban hangoztatják, hanem úton-útfélen is, ami egyébként igaz is, csak olykor amellett, hogy jónak lenni jó, még nehéz is. Főként akkor, amikor kizsigerelnek, kihasználnak, kritizálnak, de a hálával és az elismeréssel fukarkodnak. A hétköznapokban és gyakran a közösségi oldalakon láthatjuk az utóbbiak hátulütőit. Az állandó magamutogatók, az utcai szájkaratésok, a kanapéhuszárok legtöbbször megértésre, odafigyelésre és a balegyenes helyett inkább baráti jobbra várnak, vágynak. 

S ha megkapnák, talán ritkábban járna el a kezük, akár a kocsmában, talán kevesebb fotót töltenének fel az internet bugyraiba, és ezáltal kevésbé tennék ki magukat, alig egy-két hónapos, éves gyermeküket az adathalászok – és nem csak – veszélyeinek… Tudatosan tudatosságot! Józan fejjel sem jó nézni, hogy mulatnak mások!