Hetedikes voltam, amikor nagyapám – immár megboldogult – nővére arra kért, hogy a szülei sírján álló kőkeresztbe vésett betűket fessem újra. Kihívásnak tűnt, hiszen kisiskolás koromban az első rossz jegyet kézimunkából kaptam, és rajzból sem jeleskedtem. De vállaltam. Vettem egy doboz fekete festéket, festékoldót, néhány kis ecsetet, és egy októberi napsütéses délelőtt betűről betűre újrafestettem a feliratot. 
Türelemre, kitartásra tanított az a néhány óra, hiszen nem lehetett úgy „dolgozni”, mint egykor a kifestősben. Különben kicsit olyan volt, mintha a saját sírfeliratomat írnám, ugyanis dédnagyapámat is úgy hívták, mint engem. Ez a néhány órás munka arra is nagyszerű alkalom volt, hogy mélyebben kezdjen el foglalkoztatni a családom története. 

Az öreg Biró majdnem egy évszázaddal, azaz 98 évvel előttem született, és születésem előtt húsz évvel halt meg. Később megtudtam, mind a két világháborúban harcolt, és mind a kétszer orosz fogságba esett. Amikor másodszor tért haza, az udvarra belépve azt látta, hogy dédnagyanyám a disznók eledelét készíti: kukoricadarát gyúrt össze főtt pityókával. Amire azt mondta: „Ha van még ilyenünk, akkor éhen nem halunk.” Édesapámnak csak halvány emlékei maradtak róla: cukorkát kapott tőle, óvodába vitte, és időnként együtt barkácsoltak. 
Milyen különös az élet. Küzdünk, gyűjtünk, építünk, tanítunk, szeretünk, aztán egyszer csak érkezik a halál. Van, aki fiatalon, betegségben vagy balesetben, más meg idősen, „Istennek érett gabonájaként” lépi át a túlvilág küszöbét. Egy-két nemzedék, s talán csak a nevünket olvassa majd valaki a fejfán, és mindössze egy-két történetet tud rólunk. 
Mindenszentek és halottak napja az emlékezés ideje. Sokaknak fájó ez az időszak. A bánat azonban átfordítható hálába. Az elhunyt szülők sírjánál sokan hálásak lehetnek azért, hogy nem árván nőttek fel, mások a nagyszülők sírhantjánál mondhatnak köszönetet azért, hogy „anyám helyett anyám voltál”. És van olyan is, aki azt mondhatja: köszönöm a Gondviselésnek, hogy ha csak néhány évig is, de megadattak az édesanyai, édesapai örömök. Ilyenkor nehéz látni a szépet a világban, de ha felidézzük az elhunyt szeretteinkhez fűződő emlékeinket, a fájdalmat valóban átmelegítheti a hála. 
Az előttünk álló napok arra is alkalmat adnak, hogy megerősítsük kapcsolatunkat elődeinkkel, hogy érdeklődjünk életükről a nagy családban, elővegyük a régi fényképeket, leveleket, tárgyakat, és elbeszéljük történetei­ket a fiatalabbaknak. Elgondolkodhatunk azon is, hogy elődeink mit tettek értünk, mivel járultak ahhoz, akik vagyunk, milyen tudást, szokásokat, családi hagyományokat hagytak ránk. És gondolhatunk azokra is, akik fiatalon mentek el – ők is tanítottak minket valamire.
Mindenszentek és halottak napja talán arra is hív, hogy elgondolkodjunk az életünk végességén is. Ha tudnánk, hogy két nap múlva bekövetkezik a halálunk: mit tennénk? Kinek mit mondanánk? Kitől kérnénk bocsánatot? Mi lenne az utolsó kívánságunk? Félnénk vagy elfogadnánk?
Assisi Szent Ferencről, az egyik legismertebb szentről életrajzírói feljegyezték, hogy „Isten hozott, Halál testvér!” felkiáltással fogadta élete végességét, és énekelve adta vissza lelkét az Úrnak. Elgondolkodtam, emberi ésszel hogyan lehet testvérként tekinteni arra, ami elválaszt szeretteinktől. Talán úgy, hogy tudatosítjuk: a halál nem a szeretet ellentéte, hanem egy ajtó, amelyen keresztül tovább élhet az, amit a szeretetből kaptunk. Szeretteink meghaltak, de nem vesztek el. Ott vannak minden szelíd emlékben, minden kimondott szóban, minden gesztusban, amit az ő szeretetük formált bennünk, és a szeretet, amellyel hozzánk tartoztak, tovább él bennünk. És amíg emlékezünk rájuk, addig ők is velünk maradnak.