Nyár vége volt. Többször is elhaladtunk egy kis erdei ház mellett, ahol egy kutya rendszeresen megugatott minket. Nem tűnt gazdátlannak. Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a csomagunkat szimatolja. Adtam neki némi harapnivalót, aztán elzavartam. Néhány nap múlva már két kölyökkel ugatott ránk, elbűvölő kis teremtések voltak. Innentől kezdve rendszeresen vittünk nekik valamit, amikor arra jártunk. Az anya azonban egy idő után eltűnt, a kölykök magukra maradtak. Sajnáltuk őket: az egyiket kedves ismerősök vitték haza, a másikat mi fogadtuk be. Nagyon kicsi és sovány volt, valamiért mégis Dömzsinek neveztük. A szomszéd egyszer azt mondta: „Ennek télre gatyát kell varrjatok, hogy ne fagyjon meg!” Etettük, gondoztuk, rengeteget játszottunk vele. A papucstól a munkavédelmi bakancsig mindent magával hurcolt az udvaron. Ha leültem, a lábamhoz bújt vagy az ölembe ugrott. Egyre okosabb lett, parancsszavak sokaságát tanulta meg. Többek között a „keresd meg”, „ásd ki”, „hozd ide”, „pacsi”, „pocakolnivaló” szavakra is azonnal reagált. Udvarlója is akadt, három kölyke született, egy sajnos elpusztult. Könnycsalogató volt, ahogy az orrával betakarta a porban.

Az elmúlt tizenöt év alatt igazi házőrző, barát és hűséges társ lett. Sajnos mostanra eljárt fölötte az idő. Emlődaganata miatt már nem tud szaladni, az udvar egyik végétől a másikig kétszer-háromszor is meg kell pihennie. Már csak a „pacsira” reagál, nem hall és nem is lát rendesen, olyannyira, hogy néha engem is megugat. Időnként el kell kísérni és meg kell mutatni a kajás edényét, hiszen nem látja, és talán a szagokat sem érzi. Harapós foga sincs, ezért csak olyat tud megenni, amit könnyen meg tud rágni. Rendkívül hűséges jószág: napközben legtöbbször a bejárati ajtó mellett pihen.
Időnként elszomorít, hogy így megöregedett, de arra is gondolok, hogy az elmúlt tizenöt év mindannyiunk életét leképezi. A kis törékeny, majd fürge és huncut játszadozó gyermekből egyszer csak felnőtt lesz az ember, és a Gondviselés akaratával ki így, ki úgy – szorgosan vagy lustábban, hűségesen vagy csalfán, kötelességtudóan vagy önzetlenül – megöregszik. Talán az sem mindegy, miként telnek az időskor napjai: morogván, panaszkodva, vagy szeretetteljesen. Az meg pláne nem mindegy, hogy a környezetünk miként viszonyul a korunkhoz, és az abból fakadó mentális és fizikai állapotunkhoz.
Néha, amikor ránézek az öreg kutyára, úgy érzem, egyetlen testben látom viszont az élet összes korszakát: a törékeny újszülöttet, a virgonc felfedezőt, a hűséges társat és a megfáradt öreget. Ő nem szégyelli, hogy segítségre szorul, csak elfogadja. És talán nekünk, embereknek is ezt kellene megtanulnunk: hogy az öregség nem méltóságvesztés, hanem a létezés egy másik formája, ahol már nem a gyorsaság, hanem a türelem, nem az erő, hanem a szeretet számít.
Meglátásom szerint az idősek napja – október 1-je – nem a sajnálatról kell szóljon, hanem a tiszteletről. Arról a sok-sok „ledolgozott kilométerről”, amit maguk mögött hagytak: a felnevelt gyermekekről, a kimondott vagy elhallgatott szavakról, önzetlen tettekről, az összefoltozott életekről. Ők azok, akik nélkül mi sem lennénk itt, sem nevünk, sem történetünk, sem tartásunk nem volna. 
És amikor majd egyszer mi is nehezebben találjuk meg a tányérunkat, vagy rosszul halljuk, ha a nevünkön szólítanak, talán nem az lesz a legfontosabb, hány gyertyát fújunk el a tortán, hanem hogy lesz-e valaki, aki odalép, és csendben annyit mond: „Gyere, segítek.” Mert végső soron mindannyian oda tartunk, ahol a szeretet és a törődés vár ránk, és talán ez teszi teljessé az utunkat.