„Az unokatestvéremék mindig a tengerre mentek nyaralni. Nekünk meg az volt a nagy »élmény«, ha szénacsinálás után a patakban fürödhettünk, de addig gereblyézni kellett” – hangzott el egy baráti beszélgetésben. Egy másik résztvevő is hasonló emlékeket idézett fel.
Kisgyermekként magam is kapáltam, nyáron segítettem a szénacsinálásban, az én felelősségem volt friss vizet biztosítani a távolabbi forrásból, ősszel pedig gyakran töltötte ki a hétvégéket a pityókaszedés. Akkoriban ez természetes volt – a hasonló korú gyermekek is ugyanezeket a feladatokat látták el, s akiknél állatok voltak a gazdaságban, azokat is gondozniuk kellett. Nem mondok újat azzal se, hogy szüleink és nagyszüleink gyermekként még ennél is többet dolgoztak. Anyai nagyanyám nővérével együtt tizenkét évesen került Kolozsvárra cselédlánynak. „Háziasszonyomnak segítettem főzni, mosni, takarítani, és gyakran elküldött a piacra is vásárolni” – sorolta teendőit, s örömkönnyeivel küszködött, amikor arról beszélt, hogy egyszer ükapám súlyos betegségére a Kincses Városból hozott hatékony gyógyszert.

Anyai nagyapám szintén fiatalon inaskodott a megyeszékhelyen. Akkoriban sok székelyföldi fiatal így kereste a kenyerét Brassóban és Bukarestben. „A nehéz idők erős embereket formálnak…” – az egyetlen közhely, amely nem bosszant fel, ha sokadjára is hallom. Azokban az időkben felneveltek 4-5 gyermeket, de akár 7-8-at is, majd a legtöbbjük szakmát tanult, éjt nappá téve dolgozott, és megteremtették életkörülményeiket. Szinte különös belegondolni, hogy a mi gyermekkorunk óta eltelt „röpke” pár évtized alatt milyen sokat változott a világ. A kétkezi munkát felváltotta a gépesített gazdálkodás: kevesebb fizikai erőbefektetéssel lehet hatalmas területeken szénát csinálni, a kapálást felváltották a gyomirtó szerek, a pityókát meg a legtöbben a boltok polcairól szedik. 
Gyermekként, majd kamaszként gyakran zsörtölődtem amiatt, hogy „már megint dolgozni kell”, ma viszont hálás vagyok érte. Megtanultam a munka becsületét, és értékelni azok munkáját, erőfeszítését, akiket sokszor csak a remény támogat. És ha egyszer a sors úgy hozza, nem az alapoktól kell kezdenem. Időnként gyermekeket, zsenge korú fiatalokat látva elgondolkodom, milyen jövő vár rájuk, milyen jellemet farag belőlük a sors, amikor még a vidéki gyermekek sem járnak 5-6 éves korukig a mezőn, nem hagyják őket magukra fél óránál többre, a közeli boltba sem küldik el kenyérért, vagy a 15-16 éves legényke életében először segít a nagyapjának a háztáji munkában. Ehelyett finommotorikájukat telefonon, táblagépen, laptopon fejlesztik, önfejlesztő tréningekre, edzésekre járnak. Nem hinném, hogy jellemben és emberségből jelesebbek lesznek, mint elődeik. Talán éppen ezért érdemes időnként emlékeztetnünk magunkat, hogy nem a lájkok és a követők számítanak, hanem a kitartás, a hittel becsülettel végzett munka és a feladatokból fakadó felelősségvállalás. Elődeink tapasztalata mutatja, hogy a nehézségek formálják a jellemet, és a valódi értékek a mindennapi küzdelemben születnek. Mielőtt mindenki influenszer lenne, érdemes megtanulni, hogy a fejlődéshez és a tisztelethez vezető út néha a saját kezünk munkáján keresztül vezet.