Erős szél volt a minap, már-már viharos, az én tűrőképessegemet alaposan meghaladta. Bal lábbal indultam útnak, egy porcikám se kívánta, hogy a meleg otthonomból a cudar időjárásba kilépjek. De menni kellett, mentem hát. Az összevissza felásott, most már sáros lakónegyed se dobott sokat a hangulatomon, ám hamar kiértem a szép útra, a sugárútra. Kicsit jobban érződik a szél, mint máshol, de aszfalt, térkő, civilizált városkép van, legalább. A járdán hónapok óta tátong egy gödör, egy aknatető körül kellett felbontani a térkövet, s valószínűleg lesz még dolog vele, mert vissza nem rakták. A járókelők figyelmét műanyag korlátok hívják fel a bokatörő veszélyre. 
Az erős szél felborította a könnyű műanyag korlátokat, azok pedig elfoglalták a járdát. Távolról kiszúrtam, főleg mert annyit láttam, az emberek az úttesten közlekednek. Fia­talabbak, idősebbek, férfiak és nők kerülgették a helyet, de senki nem vette a fáradságot, hogy a korlátokat felemelje, a helyükre tegye. Nem voltak súlyosak pedig, sem koszosak, kipróbáltam s egészen könnyen meg is szüntettem a problémát. 
Aztán már nem zavart a szél se, úgy kellett törjem a fejem a helyzeten. Nem értem azóta sem, miért nem egyértelmű, hogy az akadályt el lehet tá­volítani az útból? Miért nem érzi magáénak az emberek többsége, ha önkormányzati feliratú akármit kell kezelni? Hát a városháza, a közmű, a szolgáltatók nem a mieink? A járda, amelyikről le kell menni az úttestre, nem a miénk? Ha gond van bármelyikkel, az nem a mi gondunk?
Közöny lenne, vagy be­le­törődés? S vajon hány ilyen helyzet van nap mint nap, amit minimális erőfeszítéssel bárki meg tudna oldani? Ha néhány kis mozdulat segít helyreállítani a rendet, miért nem tesszük meg? Segíts magadon, s az Isten is megsegít – mondja a közmondás, talán sokan elfelejtették.