A tizenévesek tanulási képességei vált az utóbbi időszak nagy témájává, elsősorban a PISA-tesztek globális szinten is romló eredményeinek okán. Ismét megy a mutogatás, hogy ki a hibás – a főkolomposok, a köztudatban legalábbis, az internet, a képernyőzés meg a mesterséges intelligencia. A gyermekek nem tanulnak meg gondolkodni, alkalmazni a tudást, amit az iskolában megszereznek.

Sokaknak – nekem is – azzal a legriasztóbb szembesülni, hogy milyen sok fiatalnak okoznak nehézséget a szövegértési feladatok. Legtöbben az olvasás népszerűtlenségét okolják ezért, ami kétségkívül része a problémának, de nekem úgy tűnik, a statisztika egy sokkal alapvetőbb hiányosságra is rámutat. Amennyiben ugyanis a teszt az elméleti tudás gyakorlatba ültetésének képességét igyekszik felmérni, az olvasásnál egy „gyakorlatiasabb” funkciót is mérnie kell: hogyan értjük és használjuk a saját nyelvünket. Ez pedig egyáltalán nemcsak az irodalmi nyelvre való fogékonyságot foglalja magában, hanem a hétköznapi kommunikációt is, legyen az írott vagy verbális. Ezek alapján nem is a könyvkultúra, hanem az önkifejezés készségének hiánya a fő probléma. És bár kényelmes ezért is a közösségi médiát vonni felelősségre, úgy vélem, egy másik káros társadalmi jelenség, tradíció is áll a háttérben: az önkifejezés gyakorlatához való korlátozó viszonyulásunk. 

Korábban írtam arról, hogy milyen frissítő volt a „nyugatibb” országok diákjainak aktív társadalmi részvételét tapasztalni – egyes kultúrákban, például az olaszoknál vagy franciáknál a civil megmozdulások szinte napi szintűek. Számukra evidencia, hogy alanyi joguk van ehhez, és ezzel a joggal élni kell. A posztkommunista országok esetében ezzel szemben a hallgatás kultúrája erősödött meg: nehezen tudjuk, merjük megfogalmazni a gondolatainkat. Ez társadalmi szinten is igaz, de az egyéni élethelyzetekben is ugyanilyen releváns. Hagyományosan nem „illik” kiállni sem ügyekért, sem önmagunkért. A nagyobb célok vagy eredmények kifejezése egyenesen nagyképűség. Ne legyünk nagyravágyók, ne követelőzzünk, ne bölcsködjünk.

Az iskolarendszerben, bár mára felismerték ennek jelentőségét, és az „órai tevékenység” gyakran szerepel értékelési szempontként, tehát a diákok aktivizálására történnek kísérletek, a gyakorlatban még mindig nagyon gyakran a tanáré az egyetlen vélemény, amit visszhangozni érdemes – legalábbis így él ez a diákok és a szülők többségének fejében. 

A könyvolvasás visszaszorulásánál gyakorlati szempontból sokkal károsabb tehát az önki­fe­je­zést támogató gyakorlatok elhanyagolása, sőt, olykor azok visszaszorítása. Az olyan ártatlannak tűnő „bölcsességek”, hogy „magyar ember, mikor eszik, nem beszél”, vagy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, ma is mélyen élnek a köztudatban.

A szövegértés és -alkotás viszont nem elvárható olyanoktól, akiknek még hétköznapi gondolatok, érzések kifejezése is nehézséget okoz. A szövegértelmezés és -elemzés, az olvasás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elsajátítsuk ezeket a kompetenciákat, de még fontosabb (lenne) a gyakorlatra való nevelés: hogy ne passzív receptorai legyünk a nyelvnek, hanem aktív használói. Ehhez hozzátartozik a bő nyelvi eszköztár és a fogalmazási képesség. De önmagában nem elég.

Szabadságot, teret kell adni az önálló gondolatoknak. Csak az tudja megszülni és artikulálni a saját gondolatait, aki elhiszi, hogy érdemes rá. A szülő, az iskola és a közvetlen környezet feladata tehát nevelni, bátorítani a fiatalokat arra, hogy megfogalmazzák, ami bennük van. Ha nem lepisszegjük vagy lenézzük a meglátásaikat (még akkor sem, ha nem feltétlenül helyesek), hanem éreztetjük, hogy beszélni szabad és biztonságos, hogy a gondolataiknak súlya és érvényessége van. Meghallgatni, megérteni, mérlegelni, amit közvetíteni próbálnak – oktatóként, szülőként, felnőttként ezt a fajta szövegértést kell gyakorolni.