A legek bűvölete a legtöbb embert megérinti, utánzásra (majmolásra) csábítja, olyan varázspálca, ami arra ösztönzi az egyént, hogy egyike legyen a legek gyülekezetének, hogy kiváljon a tömegből, ami egyeseknek olykor sikerül is, ám a változó időben az újabb és újabb versenyekben versengő, de igazából nyájszellemű világban élő legekből hamarosan egyik lesz: egyik legokosabb, egyik legszebb, egyik legtehetségesebb, egyik legerősebb stb. Mit tesznek a szavak az emberrel! Az „egy/egyik a sok közül” szerénységre int.

Kedves Olvasóm! Jó eséllyel feltételezem, hogy a legekről szóló bolondságos eszmefuttatásomban nem is vetted észre azt a szót, amit többször is használtam, amit én a legszerényebb magyar szónak tartok (kivéve számjegyként a matematikában és az informatikai nyelvben). Jóformán nincs is olyan mese, történet, tudomány, mindösszesen a szavakban kifejezhető világ, amelyben ne szerepelne, mégis szinte láthatatlan marad, mert nemigen tulajdonítunk jelentőséget neki, nem soroljuk föl a prózaírók és poéták legszebb szavai között… ez a szó az egy. Származása szerint egyik legősibb magyar szavunk, már a honfoglalás előtt ismert volt, azóta is szerényen él a szóelőkelőségek segítőjeként. Emlékként megtalálható a 12. századi és legelső összefüggő szövegű ómagyar nyelvemlékben, a Halotti beszédben. Mai magyar nyelven: „Az Isten sok malasztban teremtette az emberek ősét, megajándékozta őt az egész paradicsommal, csak egy fa gyümölcsétől tiltá… De Ádám engedett az ördög csábításainak, evett a tiltott gyümölcsből s ezzel magának és fajának halálát ette. A haragos Isten beleveté őt e bajos világba s bizony egy ember sem kerülheti el a sírvermet.”

A legek között a szerénységnek alig van helye, mert nehezen meghatározható, mégis van ünnepe: a világ legszerényebb embere találta ki a szerénység világnapját. Hiteles tanúbizonyság erre, hogy sem a nap pontos eredete, sem az alapítója nem ismert, nem is tartják hivatalosnak, de ugye így illik a világ legszerényebbjéhez. Mindezek ellenére becses hagyománnyá vált. Minden évben február 22-én ünnepeljük csendben, ünnepi beszédek, fáklyás menetek, koncertek, díjkiosztások felhajtása nélkül. Ez a világszerte egyre népszerűbb jeles nap arra bátorítja az embereket, hogy legalább egy napig legyenek szerények – mi tagadás, sokszor valóban bátorság kell szembenézni önmagunkkal, hogy tényleg őszintén képesek vagyunk-e erre –, tegyék félre az önzést, és saját maguk helyett kizárólag másokra gondoljanak. Ezen a napon nem illik dicsekedni a saját sikerekkel, vagyoni vagy szellemi javakkal. Jó alkalom arra, hogy hálásak legyünk a környezetünkben lévő takarítói, éttermi, bolti, irodai és más kiszolgálói munkát végző alig észrevett névteleneknek, emlékezzünk azokra az ismeretlenekre, akik valamilyen nehéz helyzetünkben a segítségünkre siettek és köszönetet sem várva továbbléptek. A szerény névtelenek a legbiztosabb támaszaink abban, hogy a napjaink gördülékenyen teljenek az egyre gyorsabban, de nem tudni, hova, merre, meddig rohanó legek emberi világegyetemében. Őket legnehezebb nevesíteni és ünnepelni, hiszen éppen a szerénységük miatt nem vesznek részt a leg-versenyekben és vetélkedőkben.

A gyakorlatias és céltudatos szemléletű tudományok mind a legeket, mind az egyeket határozottan, sokszor akár cinikusan is a társadalmi hasznosságuk alapján ítélik meg. Mellesleg azt állítják, hogy a társadalom és a jövő érdekében válogatnak, naná, hogy leginkább a legek közül. A legtudálékosabbak egyéni szempontjai olykor feleslegesen bonyolítják, sőt viccesre hangolják a legegyszerűbb valóságot is, amint azt a „három tudós utazik a vonaton” kezdetű anekdota is szemlélteti. Egy filozófus, egy természettudós és egy matematikus utazik Angliában egy vonaton. A filozófus kinéz az ablakon, és megpillant egy legelésző juhot. Azt mondja: megállapíthatjuk, hogy Angliában a juhok feketék. A természettudós replikázik: megállapíthatjuk, hogy Angliában minimum egy juh fekete. Mire a matematikus: megállapíthatjuk, hogy Angliában láttunk egy mezőn egy legelésző juhot, aminek egyik fele fekete.

Azám! A legekről, az egyekről és az anekdotabeli félfekete juhról elmélkedve jut eszembe a nagybecsű mondás, hogy minden holló fekete. Tudós emberek azonban úgy vélekednek, ahhoz, hogy megcáfoljuk ezt az állítást, miszerint minden holló fekete, egyetlen fehér holló is elegendő. Egyetértés valamiben is? Mondjuk, a szerénységben! Dehogy! Ritka, mint a fehér holló.