Három- vagy négyéves lehettem, amikor úgy megijedtem a Mikulástól a napközis aján­dékosztáson, hogy azután se tudott soha személyesen a közelembe jönni a Télapó. Az ajándékot mindig vártam és elfogadtam, de látni nem akartam többé. Ez az első emlékem a félelemről. Az ok nélküli félelemről.

Aztán elkezdtem gyakorolni ezt, és felnőttkoromra gyakor­latilag már mindentől féltem egy kicsit. Az elmúlástól, a búcsúzástól, a változástól és még sorolhatnám. Sokáig azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen félős, de már azt hiszem, társadalmi probléma ez. Hiszen valamitől mindig félünk. Társadalmilag. A szülőktől, a pedagógusoktól, a főnöktől, a betörőtől, a rendőrtől, a drágulástól, a pénzhiány­tól, a gazdasági válságoktól, az inflációtól, a be­tegségektől, a járványtól, a Covidtól, a há­borútól, a világégéstől, a rossz életkörülményektől, a haláltól. Mintha soha nem lenne nyugtunk. Ha egyik félelmünk megszűnik, mondjuk, lejár egy világjárvány, akkor kezdődik egy másik, kitör a szomszédunkban egy háború.
Aztán egyes politikai szerep­lők térnyerésétől félünk, majd ezek bukásától, a rendszerek vál­tozásától, a másságtól, a be­vándorlóktól, esetleg a beto­lakodóktól. Az üzemanyagár emel­kedéséről ne is beszéljünk. Meg a világháborúról. A harmadik­ról. Félünk az ismeretlentől és az ismerőstől. Attól, hogy elveszi a munkánkat a mesterséges in­telligencia, aztán jöhetnek a robotok. Majd attól fogunk félni, hogy nem veszi el.
Féltünk az okostelefonoktól. Most attól félünk, hogy leme­rülnek. A régi ember félt a villa­mos energiától, az állandó vilá­gítástól. Most félünk, ha sötét van. Társadalmilag szük­ségünk van a félelemre. Pedig lehet, hogy könnyebb lenne az életünk, ha egyszer hagynánk magunkat megijedni valamitől. Amitől tény­leg érdemes. Volt idő, amikor a legnagyobb félelmem a Mikulás volt. Most szeretném, ha csak az lenne.