Egy ideje borongós, esős, ködös napokkal kell szembenéznünk, ami még a legvidámabb embert is próbára teszi. Úgy játszik a hangulatunkkal, hogy nem ismerünk magunkra. Gyakran emlegetem mostanában, hogy miért is nem születtem me­legebb éghajlatra, s mor­go­lódom a hosszú hónapokig tartó cudar időjárás miatt. Persze ha kitisztul az ég egy picit, máris másképp látja az ember a dolgokat.
Mindezek ellenére szeretem az őszt, amely gyakran úgy érkezik, mint egy halk vendég, aki becsukja maga mögött a nyár ajtaját, és ködöt, hideget, esőt hoz. Ilyenkor nemcsak a természet húzódik vissza, hanem mi is: a kedv, az energia, a lelkesedés alábbhagy. De talán épp ez az időszak adja meg annak a lehetőségét, hogy másképp figyeljünk – befelé.

A szürkeségben is – ha ké­pesek vagyunk meglátni – van valami csendes szépség: az eső dobolása az ablakpárkányon, a gőzölgő teáscsésze illata segít túlélni a napokat, amikor az ég nem mosolyog ránk. Érdemes ilyenkor lassítani. Egy jó könyv, egy új recept kipróbálása, egy rég halogatott beszélgetés vagy egy kézműves-tevékenység – mind-mind alkalom arra, hogy a belső világunkban találjunk fényt. Az őszi napok arra tanítanak, hogy a visszahúzódás nem gyengeség, hanem szükségszerű megállás. Hogy az eső nem akadály, hanem ritmus, amely lassabb lélegzetvételre hív.
Ha elfogadjuk az őszt olyannak, amilyen – me­lan­kolikusnak, de mélynek –, meg­találhatjuk benne a békét. Egy séta az erdőben, egy forró leves illata, egy csendes este mind-mind segít emlékezni: a fény sosem tűnik el végleg, csak pihen egy kicsit a felhők mögött. És amikor majd újra kisüt a nap, tudni fogjuk, hogy a szürkeség sem volt hiába – mert megtanított várni, figyelni és hálásnak lenni a fényért.