Idős házaspár áll előttem a sorban: az egyik mobiltelefon-szaküzletben várjuk, hogy sorra kerüljünk. Szokásos helyzetről van szó, hétköznap van, az ügyfelek sietni szeretnének, mert elintéznivalójuk van még máshol is, ennélfogva türelmetlenek; az alkalmazottak is azon vannak, hogy minél hamarabb csökkenjen a sorban állók száma, ezért ők is türelmetlenek.

Az előttem lévő házaspár egy gombos telefonnal érkezett, a hölgy fogja a kezében a készüléket, és azt magyarázza a szaküzletben dolgozónak, hogyan, mikor, milyen körülmények között nem szokott működni megfelelően a telefon, és hogy fiuk javaslatára jöttek be a városba és fordultak a szaküzletben dolgozókhoz, mert ezt a néha-néha előforduló problémát még ő sem tudja megoldani, pedig ő fiatal, mondják a szülők, ért az ilyesmihez. Közben kézről kézre jár a telefon: a láthatóan gyötört, hegekkel teli, földtől-gépolajtól-portól tökéletesen tisztára sosem mosható, itt-ott megkeményedett bőrű kezekből kerül a telefon a gondosan ápolt, puha kezekbe, amelyen ízlésesen festett műkörmök hívják magukra a figyelmet. Az idős pár azt próbálja megmutatni, hogy mi a probléma a készülékkel, de – micsoda pech – a próbahívás gond nélkül kicseng. A férfi és a nő magyarázkodni kezd, de az alkalmazott félbevág, új készülék vásárlását ajánlja, és hangzatos ajánlatokat kezd sorolni, mire a férfi egy nagyot legyint, s ahelyett, hogy bármit is mondana, kimegy, a hölgy pedig – kissé szégyenkezve párja udvariatlansága miatt – utána.
Meglepődünk a hirtelen távozástól, én is és az alkalmazott is, el is felejtem egy pillanatra, hogy miért vagyok ott, mert arra gondolok éppen, hogy milyen jó lenne, ha valahogyan a technológiai újdonságokat jól ismerő és a gyakorlatias, kétkezi munkát jól végző személyek egymásnak tudásukat gond nélkül adhatnák át.