Nagy Bandó András klasszikussá vált rádiókabaré-száma jutott eszembe valamiért. Mégpedig az, amelyikben azt taglalja, hogy félszavakból is értjük egymást, illetve már félszavakból sem értjük egymást. Szerintem attól lehet, hogy a hétköznapjainkban találkozunk mindkét jelenséggel, épp elégszer. Alighanem attól örökzöld a fent említett kabarészám is, hogy az emberi természet nem változik, teljesen mindegy, hogy épp melyik nemzedékhez tartozunk.

Lehet, felszínes benyomásom csupán, de az az érzésem, hogy túl gyakran értjük félre egymást. Hogy ennek az az oka, hogy az oktatási rendszerünk nem volt képes megtanítani bennünket arra, hogy szabatosan fejezzük ki gondolatainkat, érzéseinket? Vagy azért fordulhat elő ez, mert nem figyelünk eléggé arra, hogy mit mond a másik ember? A végeredmény szempontjából mindegy. A félreértések azután elég nagy kalamajkát tudnak okozni, rengeteg fölösleges konfliktust generálnak. Ezeket a konfliktusokat pedig rendkívül nehéz megoldani, egy csomó energiát elpazarolunk rá, és sajnos előfordul, hogy eredmény nélkül. A konfliktusok ugyanis kisebb-nagyobb sérüléseket okoznak, amitől előbb-utóbb sündisznó alapállásba kényszerül az ember. Végül nem marad elég erőnk arra, hogy meg tudjuk érteni felebarátainkat. Mondjuk, a nárcisztikus szociopatákat eleve képtelenség megérteni. De mit kezdjünk például azzal a felebarátunkkal, aki verbálisan keménynek mutatkozik, miközben alapjáraton segítőkész és jóindulatú? Legfeljebb évekbe kerül, amíg ezt kiderítjük róla, annyira jól titkolja. Mi az oka annak, hogy ennyire szét tud válni egy emberen belül is a forma és a tartalom? 
Szeretnék tévedni, de azt gyanítom, hogy maga a társadalmunk annyira beteg, hogy ezt hozza ki az egyes emberekből. Vegyünk például egy fiktív társadalmat, ahol a megfélemlítés legitim nevelőeszköznek számít. Milyen embereket tud az nevelni? Nem kell doktor docensnek lennünk ahhoz, hogy lássuk: szorongó, félelmekkel teli emberek nőnek így fel, akik mindenre és mindenkire gyanakodva tekintenek. A félelem márpedig rossz tanácsadó, megöli az emberi fantáziát. Pont úgy, mint a Végtelen történet című filmben. Ugye, milyen borzasztó lenne? De ez nyilván csak fikció. A mi civilizált 21. századunkban természetesen nem fordulhat elő ilyesmi.