A hétvégén zajlik a csíkszeredai Running Festival, a különböző versenyszámokra sok helyi futó készül. Futóversenyek eddig is voltak a térségben, és futók is, vidéken és városon egyaránt, és a felkészülés – hogy is mondjam – helyi sajátosságokkal jár. Például vidéken, míg régebben meg-megálltak az autósok, hogy megkérdezzék a két falu közötti aszfaltúton szaladót, hogy elvigyék-e, hova siet, most csak azt kérdezgetik tréfásan, hogy még mindig fogyókúrázik-e, s hogy ugyanbiza’, mi kergeti. Azt viszont már komolyabban szokták kérdezni, hogy a medvétől nem félnek-e, erre meg, ha engem kérdeznek, futóként csak annyit tudok mondani: dehogynem. Már hogyne félnék egy nálam sokkal nagyobb vadállattól, amely gyorsabb, erősebb, mint én, és viselkedése nem kiszámítható. Minden lépésnél figyelek, látom a lábnyomait a mezei út porában, ahol épp futok, és azt is, hogy mit hagyott maga után a kukoricásban. Tartok tőle, de az is igaz, hogy mindez megszokott látvánnyá vált, része a tájképnek.

Terepfutó ismerőseim egy része minél nagyobb zajt csapva szalad az erdőben, mások a medveriasztó spray hatékonyságában bíznak. (Azt azért megjegyzem, hogy sokan medvével szemben egyszer sem, pásztorkutyák ellen azonban többször kényszerültek használni a riasztót.) Nem lepődünk meg a nagy tappancsok nyomainak láttán, tudjuk, hogy bárhol felbukkanhat, a nap bármelyik szakában keresztezhetjük útját, ezért elővigyázatosak vagyunk.
Szóval azt hiszem, minden racionálisan gondolkodó, de a szabadban mozogni vágyó személyben van egy adag egészséges félelem a vadállatokkal szemben. Én például látom a nyomait, de azt is, hogy milyen csodaszép a táj, hogy milyen színei vannak a naplementének, milyen virágok tarkítják a mezőt. Jólesik a szénaillat, a szél, a csend, jó hallani a patak csobogását, és mielőtt bárki azt mondaná, hogy túlkozmetikázom a valóságot, hát hozzáteszem: ennek része a traktorok zakatolása, a kaszálógépek kerregése is. Amikor pedig elszaladok a szénát gereblyéző család mellett, és valaki megkérdezi, hogy nem félek-e a medvétől, annyit tudok mondani: dehogynem. Viszont a táj szépségét is látom, és szaladni is akarok, a szabadban. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.