A várakozás úgy kezdődött, hogy egy írástudó felnőtt segítségével levelet írtunk, amelyben pontosan megfogalmaztuk, hogy mit szeretnénk kapni. A lehető legpontosabban igyekeztük körülírni a kívánt tárgy jellemzőit, hogy még véletlenül se történjen félreértés. A levelet egyik este az ablakpárkányra tettük ki, hogy onnan vigye el a Mikulás, és ha másnap reggel nem volt ott, biztosak voltunk benne, hogy ő vitte el, tudomásul vette a benne foglaltakat, és azon van, hogy beszerezze az ajándékot, amit kértünk. Mi sem ültünk tétlenül: figyeltünk a szülők és az óvó néni intéseire, igyekeztünk nemcsak jól, hanem nagyon jól viselkedni, rajzokat és mindenféle kézműves ajándékot készítettünk. Több-kevesebb sikerrel megpróbáltuk a rendelkezésünkre álló vattát nem magunkra, hanem a piros lapra ragasztani, aztán a papírból készült Mikulás-sapkát büszkén nyújtottuk oda szüleinknek, hogy ezt is jó lenne kitenni az ablakpárkányra, hátha örülne neki a Mikulás.

Nagyon vártuk. Fülbemászó énekeket tanultunk és rövid verseket, amiket aztán otthon is dúdoltunk és mondogattunk. A szüleink azt mondták, hogy lefekvés előtt meg kell tisztítanunk a cipőinket, mert a Mikulás csak akkor hagy bennük ajándékot, ha a lábbelik makulátlanok. Bármilyen ellenvetés nélkül elfogadtuk a tényt, hogy az ajándékozásnak ezt a furcsa módját alkalmazza évszázadok óta a Mikulás, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy azóta sem pucoltam meg olyan lelkiismeretesen a cipőimet, mint akkoriban. Most kedves trükknek nevezem a szülők erőfeszítését, amivel még valóságosabbá tették a Mikulás látogatását, de akkor minden apró jel a Mikulás létezésének a bizonyítéka volt. Azt még most sem tudom, hogy a frissen hullott hóban hogyan tudtak szabályos szán- és bakancsnyomot hagyni anélkül, hogy bárhol máshol a saját nyomukkal maszatolták volna össze a havat, de arra emlékszem, hogy amikor kisiskolásként már-már kételkedni kezdtem, a Mikulás létezésébe vetett hitemet ez erősítette meg.
Az ajándékokra viszont nem emlékszem. Gondolom, hogy volt édesség, zokni, kesztyű, sapka, sál, de konkrétan nem emlékszem rájuk, és arra sem, hogy végül azt kaptam-e, amit a levélben kértem. A várakozás hangulatára emlékszem, a készülődésre, a meggyőződésre. Most ezt nevezném az ünnep varázsának, és ezt a varázst a legértékesebb ajándéknak.