Valószínűleg legtöbbünk hálószobájának sarkában áll egy szerencsétlen szék, ami még soha, egyetlen percig sem látta el eredeti funkcióját. Soha senki nem ült még rajta, és ha egy gyanútlan vendég megpróbálná megközelíteni, rákiáltanánk, mert az idők során egy teljesen önálló, törékeny és rendkívül veszélyeztetett ökoszisztéma fejlődött ki rajta.

Ezt nevezem zónának. A morális purgatórium azoknak a ruháknak, amik még túl tiszták ahhoz, hogy a szennyeskosárba dobjuk, de már túl viseltek ahhoz, hogy nyugodt szívvel visszategyük a szekrénybe a frissen mosott, illatos darabok közé. Általában ott tornyosul a tegnapi farmer, ami térdben már kicsit kinyúlt, a pulóver, amit csak egy kétórás megbeszélésre kaptunk fel, hogy komolynak és összeszedettnek tűnjünk, és a póló, aminek még adunk egy esélyt holnap reggel, ha átmegy az indulás előtti gyors szaglás-teszten.

Ez a kupac a döntésképtelenségünk és a mindennapi lustaságunk egyfajta textilművészeti emlékműve. Ahogy telnek a napok, a rétegek egymásra rakódnak, mint a földtani korok: alul a hétfői laza viselet, rajta a keddi „jóleszazmég”, középen a szerdai csalódások meg a csütörtöki pánikszett, mert háromszor öltöztünk át indulás előtt, így már nem volt idő szépen összehajtogatni és visszapakolni, felül pedig a pénteki „csak kiugrottam a boltba, fél órát viseltem”.

A rendrakásra akkor szánjuk rá magunkat, amikor néha a gravitáció könyörtelen törvényei győznek, és a szerkezet lavinaszerűen leomlik a padlóra. De az a szék sosem lesz tartósan üres. Mert a valódi szabadság nem a katalógusba illő, steril rendben lakik, hanem abban a csendes, mindennapi kompromisszumban, amit ezzel a sarokba rejtett, pólókból és farmerekből gyúrt káosszal kötünk.