Még tíz év, és összeomlik ez a világ – mondta szinte lelkendezve egy atyafi nemrég egy kiránduláson. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy viccesen megkérdeztem az operatőr kollégát, ugye a bográcsban készülő tokány illatát is veszi a kamera. Erre a tévés szakember szellemesen azt válaszolta, hogy majd csak egy évtized múlva számítsak ilyen hiper-szuper eszközre. Rögtön kapta is a fenti replikát, ki nem hagyták volna. Rendkívül divatos az a gondolat – már régóta jósolják –, hogy a jelenlegi, technológiákon alapuló civilizáció szétesik, de nem is ez a meghökkentő, hanem hogy milyen boldogan mondják egyesek, szinte kárörvendve! Az egyik székelyföldi kisváros hetilapjában már jó harminc éve megállapította a szerkesztő, hogy az emberek mekkora örömmel terjesztik: hallottad, hogy megszűnik a kábeltévés cég? Mintha valami anyagi hasznuk származott volna belőle, pedig akkor még konkurencia sem igen volt. Lehet, hogy nem is káröröm ez, hanem csak annak a boldogságnak a kisugárzása, amit attól éreznek sokan, hogy valami fontosat tudnak, és azt el tudják újságolni? Nem tudom, így van-e, csak folyton azt tapasztalom, hogy az emberek mintha egyenesen szurkolnának, hogy ne sikerüljön semmi, ami esetleg megnyújthatná civilizációnk élettartamát, legyen szó technológiai váltásról vagy egyéb újításokról. Például ott az elektromos autóval szembeni szkepticizmus. Ha, tegyük fel, „csupán” annyit nyernénk vele, hogy tömegek nem lélegzik be közvetlenül a kipufogógázt, és amúgy a környezetbarát gépkocsinak az állítólag rendkívül szennyező előállítása a településektől távol történik, már megérte, szerintem. Ráadásul vannak olyan számítások, amelyek szerint a benzines és dízelautó gyártása jóval károsabb a környezetre, főleg ha még a kőolaj kitermelését, illetve az üzemanyag előállítását és szállítását is figyelembe vesszük. No de Virág elvtárshoz hasonlóan, ezúttal én sem nyitok vitát. Mindemellett olyanokat is ismerek, akik szinte kéjjel beszéltek arról, mi lesz, amikor a világgazdaság összeomlása következtében fosztogató hordák indulnak meg mindenfelé. Rendesen várták ezt a Mad Max-szerű állapotot. Ma sem értem: miért kívánnak rosszat nekem és még milliárdoknak? Az az érzésem, hogy sokan a medvével tartanak. Pedig igazán felfoghatnák, hogy ezzel saját maguk ellen is drukkolnak, hiszen részei ennek a világnak, és nem valószínű, hogy megúsznák a Nagy Összeomlást. Egyébként az is lehet, hogy nem drukkolnak, csak borúlátók. El kell ismernem, a jelenlegi helyzetben az én optimizmusom is fogytán, de talán mégse kellene úgy tenni, mint a népmesében a leány, aki azért kezdett el zokogni, mert elképzelte, hogy ha férjhez megy a szomszéd Jancsihoz, lesz egy kis Jancsi, akinek vesznek egy kis bundát, majd lemegy a pincébe, ott ráesik a káposztáskő, és kire marad a kis bunda! Ha mi is így teszünk, akkor tényleg nincs értelme semminek. Még ennek a jegyzetnek sem.