Kaptak a polgármesterek egy gumicsontot. A játéktermek működési szabályozásának változásával jól el lehet játszadozni, meg is teszik ezt sokan. Közösségi oldalukon fordulnak a lakosokhoz, lakossági fórumokat tartanak – a héten is írtunk ilyenről lapunkban –, szóval ez egy lehetőség, hogy bizonygathassák: fontos a polgárok véleménye, és ők mindig, amikor csak tehetik, aszerint döntenek.

Hogy mekkora probléma a játékfüggőség, az viszont jól látszik a bejegyzésekhez írott hozzászólások mennyiségéből, és azok tartalmából. Éppen ezért tartom gumicsontnak és álszentségnek ezt az egész vitát, mert a vezetők a megmentők szerepében tetszeleghetnek, hamis reményeket keltve, miközben aki függő, az függő marad a sarki játékterem bezárása után is. Az egyént és családokat nem a játékterem, hanem a függőség teszi tönkre.

Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik, tartja a mondás. Ez a függőknél sincs másképp. Nemrég utaztam a főváros felé, és az országút mentén jó néhány online kaszinót, szerencsejáték-platformot reklámozó óriásplakátot láttam. Azzal, hogy a városok kezébe adták a döntést, hogy mit kezdenek a játéktermekkel, mert ezentúl helyi működési engedély is kell, várható, hogy nehezebb idők jönnek a szerencsejáték-iparra a fizikai térben, ezért aztán jobban erősítenek az online vonalon. Ahogy egy hozzászóló írta: ha a feltevés igaz, hogy a bezárás gyógyítja a játékfüggőséget, akkor be kell zárni. De ha nem, akkor egy alaposan ellenőrzött iparágat tesznek tönkre, miközben a játékosok kiszabadulnak a virtuális zónába, ahol kijátszható bármi – kontroll alig, veszély annál több. 

Nem annyira a játéktermek megmentése érdekel, hanem a látszatintézkedések zavarnak, a populista megközelítése egy-egy valós és komoly problémának, mint amilyen például a játékfüggőség, és általában a függőség. A fenti logika szerint az összes alkoholos italt árusító egységet is be kellene zárni, nem? És egy csapásra megszüntethetnénk a térségünkben annyi fájdalmat, tragédiát okozó alkoholizmust. Vagy ott van az, hogy a játéktermek ne legyenek templomok, iskolák mellett – mintha a függő inkább a misét választaná, ha nem látná meg a közeli játéktermet…

Megint mit csinálunk? Démonizálunk egy jelenséget, ahelyett, hogy szakmai szempontok szerint kezdenénk valamit a függőségekkel. A bezárás, büntetés, kriminalizálás nem hoz tartós megoldást, ezt számtalan kutatás és nemzetközi példa bizonyítja. Ahogy egy elrettentésre építő előadással sem lehet letudni a drogprevenciót – mint hiszik sokan itt mifelénk. A függőség kialakulását, mechanizmusát, hátterét és okait kellene megérteni végre, és belátni, hogy a vágyott szer vagy tevékenység elérésének megnehezítése csak egy apró darab a kirakósban.  

Izlandon például két évtized alatt drasztikusan sikerült csökkenteni a fiatalok alkohol- és drogfogyasztását, úgy, hogy a 90-es évekre már ijesztő méreteket öltött ez a jelenség. Egyetlen adattal is jól érzékelhető a modelljük hatékonysága: a 15–16 évesek körében a havi szintű részegség 42%-ról 5%-ra esett vissza! Ám nem látszatintézkedésekkel éltek, hanem megértették, hogy élményeket, a szerek és viselkedéses addikciók helyett egészséges örömforrásokat kell biztosítani, és támogató környezetet. A pénzt sem sajnálták a függőségekbe bóduló fiataljaiktól, rengeteg ingyenes sport- és művészeti programot indítottak, hogy legyen alternatíva, bevonták a szülőket is, megértetve velük, hogy mi az ő részük az addikciók kialakulásában és mit tehetnek ellene. Egyébként az északi országok nem akármilyen – főleg – metálzenei felhozatala is részben hasonló programokban gyökerezik: a fiatalok ingyen vagy jelképes összegért kapnak próbatermet, hangszereket, stúdiót, hogy rulett vagy pia helyett a zenében valósítsák meg önmagukat. A szerek (és a játék is) stresszoldó hatással bír, és örömforrás egy darabig, a cél pedig az, hogy a lazulást és extázist veszélyes dolgok nélkül érjék el. Itt, ezen a szinten kell és lehet beavatkozni, de az eredményhez jól felépített stratégiára van szükség, több szakterület összehangolt, kitartó, folyamatos munkájára, és bizony pénzre is. Ráadásul a valós prevenció vagy a hatékony ártalomcsökkentés nem egymandátumos feladat. Ha a vezetőinket valóban érdekli a függőség problémája, és nemcsak a villanásnyi dicsfény, akkor, ha be is zárnak egy ajtót, helyette tárjanak ki egy másikat, amely szemfényvesztés helyett valami értékesre és értelmesre nyílik.