Tüntetések zajától hangos a közélet. Sepsiszentgyörgy után Kézdivásárhelyen és Csíkszeredában is utcára vonultak a városok lakói, a megyeszékhelyen szombaton újabb tiltakozó akció lesz, akárcsak vasárnap Székelyudvarhelyen. Jogosnak vélem a felháborodást, és majd meglátjuk, lesz-e, lehet-e kézzelfogható eredménye. 
Ha felidézzük, az elmúlt időszakban a megye mindhárom térségében kisebb-nagyobb elbocsátási hullámok voltak. Elég, ha a székelyudvarhelyi textiliparban munka nélkül maradottakra, a csíkszeredai tejgyár bezárására, a parajdi bányakatasztrófa következményeire gondolunk. Mindig is tudtuk, hogy megyénk gazdasági helyzete nem fényes, hogy a bérek tekintetében hátul kullogunk, miközben a szolgáltatások drágulása és az infláció ugyanolyan mértékben hat az itt élőkre is. Mégsem kongattuk a vészharangot, nem mentünk utcára. Miért is? Talán azért, mert amíg egy-egy válság nem közvetlenül a saját bőrünkön csapódik le, hajlamosak vagyunk közömbösek maradni. Fotelből kommentálunk, egymás között morgolódunk, miközben elhisszük, hogy „ez most még nem annyira rólunk szól”. Közben az is a tapasztalat, hogy aki nyilvánosan véleményt vállal – akár egy faluközösségben, akár egy városban –, azt könnyen megbélyegzik. Ettől válik a hallgatás kényelmesebb megoldássá.

A csíkszeredai kórház pszichiátriai osztályán többnyire szenvedélybetegeket és depressziósokat kezelnek. Hargita megye évek óta vezet az öngyilkosságok tekintetében. Ha elindulunk a reggeli órákban a csíki településeken, láthatjuk, hogy egy-egy kocsma még ki sem nyitott, de már várakoznak a rendszeres vendégek, nemcsak idősebbek, hanem a harmincas éveik elején járó fiatalok is. Bizonyára a gazdasági helyzetnek is van köze a jelenséghez. 
Gyakran elgondolkodom, mi kellett történjen, hogy idáig jutottunk. Nem egyetlen ok, nem egyetlen döntés, nem egyetlen kormány felelőssége mindaz, ami idevezetett. Inkább hosszú évek elodázott válaszai, félrenézései, el nem végzett munkái rakódtak egymásra. Miközben hozzászoktunk ahhoz, hogy „valahogy majd csak lesz”, lassan elfogadtuk azt is, hogy a bizonytalanság az élet természetes velejárója. Pedig nem annak kellene lennie.
A gazdasági nehézségek, a munkahelyek megszűnése, a jövőkép hiánya nemcsak anyagi, hanem súlyos lelki terhet is ró a közösségre. Amikor az emberek nem látnak kapaszkodót, menekülnek: ki alkoholba, ki bezárkózásba, ki közönybe, ki szélsőséges megnyilvánulásba. A statisztikák mögött emberi sorsok vannak, családok, széthulló életek, kimondatlan félelmek.
Ebben az értelemben a mostani tüntetések nem pusztán gazdasági követelések. Ezek jelzések. Annak a jelei, hogy valami mélyen nincs rendben. Kérdés, hogy lesz-e, aki meghallja ezt az üzenetet, és lesz-e bátorság valódi válaszokat adni rá akár Bukarestben, akár helyben.
A kérdés tehát nem az, hogy jogos-e a felháborodás. Sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e tanulni belőle, mert egy közösség jövője nemcsak azon múlik, mennyit bír el némán, hanem azon is, hogy mikor és hogyan mer változtatni. Tehát a felháborodás jogos, a tüntetés is, de mindig felelősséggel, tisztelettel és átgondoltan, hogy ne a kocsmák zaját, hanem a közösség valódi problémáit hangosítsa ki.