Amióta kiszivárgott a megszorító intézkedések első változata, az önkormányzatok folyamatosan kongatják a vészharangot. Hol a kulturális intézményeinkért, hol a beruházások folytatásáért izgulhatunk, december küszöbén pedig az ünnepi fények és rendezvények kerültek a költségcsökkentés középpontjába.
Saját életünkben is látjuk, hogy nem minden évben ugyanolyan az ünnep. Átlagos családoknál is előfordul, hogy egy-egy nagyobb kiadás, akár lakásfelújítás vagy autóvásárlás, drágább nyaralás, magasabb fűtésszámla vagy valamelyik családtag súlyosabb betegsége miatt összébb kell húzni a nadrágszíjat, ezért szerényebb az angyaljárás, egyszerűbbek az ünnepi fogások az asztalon. De tudjuk, hogy az igazi ünnep nem a pompától, az ajándékként felhalmozott kacatoktól vagy épp a lazac és a kaviár asztalra kerülésétől függ.

A karácsonyfa akkor is beragyogja a teret, ha csupán néhány fenyőág, és az évek alatt összegyűlt díszeket vagy a gyerekek alkotásait aggatjuk rá. Ezt jól láthatjuk, ha a nélkülözők karácsonyára is figyelünk. Igazán megtanulhatnánk tőlük, hogy miként lehet őszintén örülni a kevésnek is, főleg, ha azt valóban szívből adják és meghitt együttléttel párosul. Mert igazán nagy szükségben derül ki, hogy kire számíthatunk.
Úgy gondolom, az önkormányzatok számára is ilyen próbatétel ez az év. Kiderül, milyen kapcsolatot sikerült kialakítaniuk és fenntartaniuk a vállalkozásokkal, civil szervezetekkel, alapítványokkal és összességében a lakossággal. Mert ha az eddigi években jól sáfárkodtak, akkor most, amikor nem fordíthatnak közpénzt az ünnepi előkészületre, akkor biztosan kerül egy fenyőfa a közbirtokosság területén, amelyet szorgos kezek díszítenek fel akár otthonról hozott, akár közösen készített díszekkel – van, ahol ez évek óta így működik. És ha jó a kapcsolat, szívesen támogatják a rendezvényeket a vállalkozók, ha van összefogás és akarat, vannak önkéntesek is. És a csilingelő gyermekhangoknál talán nem is kell pompásabb műsor az adventi gyertyagyújtáson. Persze mindenki szereti az ünnep fényeit, a feldíszített városokat, még akkor is, ha egyre ritkábban csilloghatnak a fények a hófehér havon, de az ünnep varázsa nem azon múlik, hogy az összes, vagy csak minden második lámpaoszlopra kerül trombitás angyalka a városközpontban, vagy ha a zajos tűzijáték helyett csendesebben köszönt be az új év. És tudom, hogy ha a következő évek is hasonlóan alakulnak, egyszer csak elfogynak azok a fényfüzérek, de bízom benne, hogy ha nem akadályként, hanem lehetőségként és kihívásként tekintünk erre az időszakra, akkor a közösség még inkább magáénak érzi majd ezeket a rendezvényeket, és ha összefognak, a vészharangok helyett már csak az ünnepi harangok fognak szólni szenteste.