Nemrég új táblák jelentek meg Udvarhelyszéken (is) az országút mentén, amelyek hagyományos házakra, templomokra, az épített örökségre hívják fel az autósok figyelmét. A kezdeményezés egy országos projekt része, amelynek keretében Romániában több helyszínt is szeretnének láthatóbbá tenni a turisták számára.

Az ötlet önmagában kifejezetten jó. Sőt, Hargita megyében aligha kellene sokáig keresni hozzá a látnivalókat. Szinte minden településen akad régi parasztház, tájház, temp­lom, székely­kapu vagy valamilyen más, helyi értéket képviselő épület.

Ehhez képest a megyében csak néhány helyszín kapott táblát, többnyire olyan települések, amelyek nem feltétlenül járnak élen a faluképmentésben.

És itt jön a történet érdekesebb része: az országos projekt nem éppen aprópénzből valósult meg, a beruházásra 36 millió lejt költöttek. Harminchatmilliót. Ennyi pénzből látványosabb eredményt várnánk, nem csupán néhány út menti táblát…

Igen, tudom, a projektben reklám, népszerűsítés, kommunikáció és más kapcsolódó költségek is vannak. Csakhogy az embernek ilyenkor mégis az jut eszébe: ennyi pénzért ezek az üzenetek valóban eljutnak-e ahhoz a közönséghez, amelynek szánják őket? A turistához, aki először jár erre, vagy ahhoz a helyi emberhez, aki talán éppen a saját faluja értékeit fedezhetné fel újra?

Szomorú, hogy éppen azoknak nem jut ezekből a többmilliós összegekből, akik megérdemelnék. A tájházak működtetői saját idejüket és pénzüket fektetik be, hogy régi házaik megmaradjanak, a tárgyakat rendben tartsák, és amikor betér egy vendég, büszkén tudják megmutatni a gyűjteményt, szívesen mesélve el a ház és tárgyak történetét, belépődíj nélkül, ingyen és bérmentve. Ha ők nem lennének, néhány évtized múlva nem lenne mit mutogatni.