Az otthoni könyvespolcok, bármilyen zsúfoltak is legyenek, szabad széleiken a könyvek megtűrnek maguk mellett apró haszontalan családi ereklyéket, emléktárgyakat. Így vagyok ezzel a házi múzeummal én is. Három évtizede őrzök például két kis fa porfogót. 1996-ban Gyergyószentmiklóson a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó mutatta be Domokos Géza Esély című önéletrajzának első kötetét. A találkozó végén a szervezők az írónak és nekem mint a könyv szerkesztőjének átadtak két-két kézzel vésett falapocskát: az egyikbe Domokos Géza tiszteletére befoglalták a Kriterion Kiadó emblémáját, a másik pedig virágmintás szépség. Mint mondták, gyergyói vízözönfa – tiszafa. Megköszöntem, és akkor még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, de a vízözönfa nevezet megfogott, évekkel később is visszhangzott bennem, és ihletforrássá vált. Úgyhogy amikor a Régiségek Gyergyóból című könyvem (Pallas-Akadémia, 2012) történelmi regéit meséltem, vízözönfa csutakra ültettem Böböst, a gyergyói folklórból ismert ijesztgetős boszorkát. Részlet: „Azt mesélik az öregek, hogy hajdan, amikor még a vízözönfák, amelyeknek már csak maradványai bukkannak fel a Maroson úszva, vagy a hegyek lábához verődve a hóolvadással, amikor ezek a fák még hatalmas erdőségeket alkottak, Böbös is szép, fiatal lány volt, ott lakott valamelyiknek az odvában. De aztán irtásföld – orotás – lett az erdők helyén, hová legyen szegény Böbös?! Szeme a vénségtől megmohosodott, de földig érő, hegyes vasorra még a jégzajlásban is megérezte a hullámokon sodródó vízözönfa illatát. Így hát hajnalok hajnalán kimerészkedett egy ilyen csutakra és süttette magát a felkelő nappal. Látta is őt Kutsuk Máté, az alfalvi tutajos ember… Nehéz és veszélyes foglalkozás volt a tutajozás. Néha a tutajok »egyberontódtak«, s a következő »lepadolta« az előtte járót. Megesett, hogy 40-50 tutaj is így torlódott, mire meg tudtak állni a következők. Szét kellett szedni és újra összekötözni a hatalmas szálfákat. Egy ilyen torlódás alkalmával az Ilvai-szoros felső végében tűnt el a Marosban Kutsuk Máté. Falustársai keresztet állítottak a parton, s ráírták: »Alfalvi Kutsuk Máté ki mint tutajos itt végzette életét.«”

A tiszafa (Taxus baccata) rendkívül hosszú életű örökzöld, szorosan kapcsolódik a különböző népek özönvízmítoszaihoz, az újjászületés és az örök élet hitéhez. Különlegesen hosszú élete és szilárdsága miatt a néphagyományban is gyakran tekintenek rá úgy, mint a túlélés tanújára, ami képes dacolni a legnagyobb természeti katasztrófákkal is. A kelta mitológiában például a tiszafa a legszentebb növény, az örökkévalóság kapuja. Amikor a kereszténység elterjedt, a templomokat és temetőket gyakran az életben lévő öreg tiszafák köré/mellé építették, mivel a fa a feltámadás keresztény eszméjének is jelképe lehetett.
Lemhényi Pál nyugalmazott erdőmérnök Elfeledett erdélyi famatuzsálem a tiszafa című népszerűsítő cikke (Székelyhon, 2018. július) szerint: „Európa legöregebb fája egy Skóciában élő tiszafa. Ez Perthsire tartomány, Fortingall nevű falu temetőjében áll. Ennek a fának a kerülete 1769-ben 16 méter volt, vagyis 5,4 méteres átmérőjű. A következő évszázadok során több különálló törzsre szakadt… Gyergyószentmiklós örmény templomának a bejáratánál áll egy feszület, mely esetében a kereszt tiszafából készült. Bevésve az 1763-as évszám látható. A fa állapota most is kitűnő, igazolva e fafaj nagyfokú időjárás-állóságát… A tiszafa méreganyagából újabban sejtburjánzást gátló, rákellenes gyógyszert fejlesztettek ki. Ugyanis az történik, hogy a fában lévő taxin méreg nagyfokú ellenállást biztosít bárminemű gombával vagy kártevő rovarral szemben. A Gyergyóban gyakori Tiszás, Tiszapatak helynevek is az egykor jelentős gyakoriságát bizonyítják. A földben maradt régi csutakok körül tavasszal, hóolvadáskor a hó színe vörös árnyalatú lesz. Így lehet megtalálni. A legtöbb csutak a tölgyesi erdőkből került felszínre.”

Meghatottan gondolok arra, hogy van a tulajdonomban két falapocska ennek a székelyföldi őserdőnek – őserőnek – a maradékiból, amihez helynevek is fűződnek, és amelyről ma is föld alól, vízmosásokból előkerülő, százados viszontagságok után is épen maradt csutakok adnak hírt. És már rég nem is nevezem őket haszontalan porfogóknak.