Aki sokat markol, keveset fog, én pedig becsapottnak érzem magam, amiért nem tudtam tisztességesen felháborodni az adóemelések miatt. Nem mintha jelentéktelennek tartanám, vagy nem érintene – lakásra is, autóra is fizetnem kell –, hanem úgy esett, hogy épp akkortájt kaptam kézhez az évnegyed tömbösített számláit, s a fűtésre, az elektromos áramra, a vízre kirótt ellenérték akkora összeget amputált a családi költségvetésből, hogy egyszerűen már nem maradt lelki erőm azon is megrökönyödni, hogy a kormány milyen szemérmetlenül felsrófolta a helyi adókat és illetékeket. 
Ebbéli fásultságom nem alaptalan: nem lekicsinyelve az adóemelés terhét, azért van még, amit felírtam korommal a kéménybe. Ilyen a legjobb zsebtolvajokat megszégyenítő hazai infláció, amely tavaly év végén 9,7 százaléknál tetőzött, vagyis minden polgár zsebéből kicsente a jövedelme egytizedét. És nem volt egyedül a placcon: tavaly a villamos energia ára is 60,91 százalékkal nőtt, aminek láttán még a pénzbehajtók is lecsüggesztették a fejüket, pedig nekik nem könnyű a nyakuk miatt, ugye. A hőenergia 18,8 százalékkal, a szolgáltatások 10,5 százalékkal drágultak tavaly, vonattal 24,4, repülővel utazni 18,37 százalékkal került többe, mint egy évvel korábban, csak hogy elfutni se legyen egyszerű a problémák elől. Az embert kiveri a víz, de persze az sincs ingyen, a tisztálkodószerek 17,6 százalékkal lettek drágábbak. Aki inna egy kávét és elszívna egy cigarettát, hogy megnyugodjon: ne tegye, az első közel 24 százalékkal, a második 7 százalékkal volt drágább, mint egy évvel korábban. A tárgyilagosság érdekében meg kell jegyezni, hogy a krumpli ára mondjuk speciel esett 11 százalékkal, azt viszont igen körülményes elszívni. 

És igen, ezek csak számok – de egyetlen év alatt híztak ilyenre, és nem olyan körülmények között, mintha 2024-ben rendkívül olcsó lett volna az élet. Az általános forgalmi adó 19-ről 21 százalékra nőtt, az üzemanyag jövedéki adója 10 százalékkal lett magasabb, s még sorolhatnám, de minek számolgassam én, mikor úgyis leszámoltatja az utolsó baniig az állam és a piac. A drágulás teljesen kiüríthette a zsebünket, mert most már a gyomrunkban kotorász: Eurostat-adatok szerint tavaly nálunk drágultak a legnagyobb mértékben az élelmiszerek: míg az európai uniós átlag e tekintetben 2,8 százalék, nálunk sikerült megugrani 6,7-et. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne fejlődőképes: idénre további élelmiszerár-bakugrásokat látnak elő az elemzők, mert bár úgy tűnik, a földgáz lakossági ársapkája még
marad egy évig, de az ipar által használt gáz ára nő, akár 15 százalékkal.  A kigyúrt földgáz és az elektromos áram pedig falhoz nyomja az élelmiszeripart és elveszi az uzsonnáját: a mezőgazdasági imputanyagoktól (pl. műtrágya) a feldolgozáson (pl. a sütőkemencék működtetése) a raktározásig és szállításig (pl. hűtés) mindenre kihat, ami az élelmiszerek további akár 7,5–9 százalékos drágulását hozhatja idén. És rossz hírem van a fényevők számára is: mindez nemcsak a pénztárnál terheli a végső fogyasztót, azaz az élelmiszert vásárlót, hanem az ország versenyképességi mutatóinak romlása révén az élet számtalan más területére gyűrűzik be.
Úgy tűnik tehát, vége annak a konvenciónak, ami kb. a 2010-es évektől tartott a legutóbbi választásokig: hogy az ország olyan-amilyen, jól élni nem lehet benne, de élni azért igen, mert megfizethető a lakhatás, az élelem, és a szolgáltatások közül az, amire általános szükség van. Vége a „jó” világnak – de a világnak azért egyáltalán nincs. A kilátások rosszak, de a helyzet nem kilátástalan. Megvan még a reflex és a csízió, ami biztosítja, hogy az ember emberként élje túl a rossz időszakokat is. Persze, ennek is ára van, roncsolja az idegeket, rágja a lelket, nyüvi a társadalmat. 10 százalékban? 19,4 százalékban? 32,8 százalékban? Senki se méri meg. A sorsokat nem lehet beárazni, bizonyára azért nem is törődik vele senki komolyan ebben az országban.