Egy közelmúltbeli beszélgetés során arról folytattunk eszmecserét – bizonyára mindannyian tapasztaltuk –, hogy ma már a legtöbb információs és szórakoztató jellegű szolgáltatásért előfizetést kérnek: applikációkért, különböző online szolgáltatásokért, közöttük a hírportálok tartalmaiért is, ha reklámmentes felhasználói élményt szeretnénk, azért is fizetnünk kell, és így tovább. Ez különös helyzetet teremt, hiszen miközben mi a reklámok elkerüléséért fizetünk, mások éppen azért adnak pénzt a tech-óriásoknak, hogy hirdetéseik minél szélesebb közönséghez eljussanak. A szoftverkészítő cégek számára ez tehát valódi win-win szituáció. Bár az „ingyen” tartalom „természetesnek” tűnik, valójában a szerkesztőségek részéről természetes, ha tartalmaikat előfizetéshez kötik. Ez teljesen érthető: szellemi munkájuk gyümölcse, hogy cikkeket írnak és szerkesztenek, és joggal várják el, hogy ebből fenn tudják tartani működésüket és saját magukat.

Csakhogy sokaknak már így is túl sok az előfizetésük: streaming, alkalmazások, szolgáltatások, és nem lehet csodálkozni rajta, ha ezek mellé már nem szívesen fizetnek külön a hírportálokért. Ráadásul nagyon sok – ha nem a legtöbb – világháló-használó számára majdnem egyre megy, honnan származik az információ: önjelölt „megmondóemberek” és influenszerek mindenre is választ adó bejegyzéseiből, önfényező politikusok közösségi oldalairól, magukat fontosnak feltüntetni vágyó szervezetek vagy intézmények honlapjairól ugyanúgy „tájékozódunk”, mint olyan forrásokból, amelyek a közönségtájékoztatást szakmai szempontok alapján, etikusan, a mesterség szabályait betartva igyekeznek folytatni. További jelenség, hogy tapasztalataim szerint sokan – közvetlen környezetemben is – felületesen olvasnak, kritikai gondolkodás nélkül, és kész tényként fogadják el az első eléjük kerülő információt. Ezért fordulhat elő, hogy a hírportálok által kínált tartalmakra csak a közönség kis része fizet elő. Sok szerkesztőség ezt úgy oldja meg, hogy – a figyelem megragadásáért, az érdeklődés felkeltéséért – cikkei első részét még ingyen, a folytatást már pénzért cserében adja – csakhogy ez is tartogat némi veszélyt, és teret ad akár összeesküvés-elméletek gyártásának is, a cikk egésze nélkül ugyanis az olvasó kísértést érezhet, hogy a hiányzó részt a fantáziája alapján egészítse ki, majd ezt a maga kreálta történetet mondja, osztja tovább.
Érdekes fordulatot vett a társalgás, amikor a résztvevők szinte kivétel nélkül egyetértettek abban: bíznak benne, hogy újra „divatba” jön a nyomtatott sajtó. Legfőbb érvük – amellyel nehéz vitatkozni –, hogy ha már úgy is fizetni kell a hírekért, akkor azok legyenek „kézzelfoghatóbb” formában. A társaság tagjai nem olyan emberek, akik összeesküvés-elméletek hívei lennének, mégis megjegyezték: hosszú távon nem biztos, hogy előnyös az a nagyon erős függő viszony és függőség, ami ma az emberek, a társadalom és az online világ között létezik. Előbb-utóbb komoly szabályozásokra lesz szükség ezen a téren, jelentették ki többen. Ennek erős jelei már látszanak: például a Facebook bevezette, hogy politikai tartalmakat nem lehet hirdetésként tálalni, vagyis hirdetni. Persze itt újabb kérdés merül fel: egyáltalán ki döntheti el, mi kerülhet fel a közösségi médiába, és mi nem? De ez már egy másik eszmefuttatás témája lehetne. 
Én személy szerint örömmel hallottam, hogy vannak, akik szerint a nyomtatott sajtó 21. századi reneszánsza még előttünk állhat. Nagy dolog lenne, ha újra divatba jönne a papíralapú újság olvasása. Ehhez azonban az is kell, hogy a nyomdák és szerkesztőségek fennmaradjanak, és az újság iránti társadalmi igény legalább olyan erős legyen, mint a reggeli kávé iránti. Addig is: fizessünk elő! Mert újságok és hírportálok nélkül információt bőven, de megbízható tájékoztatást egyre nehezebben kaphatunk a szűkebb-tágabb világunk eseményeiről.