Köztudottan kétféle nyaraló létezik: a vízpart- és a városnézés-párti. Mindkét tábor ragaszkodik a maga igazához, és komoly konfliktushoz vezethet egy családi kiruccanás megtervezésénél, hogy akkor melyik legyen inkább. Vannak adu ászok: a tengerpartozás szükségességét például mindig rá lehet fogni a kisgyermekekre – „Hát hova vonszolódjunk egész áldott nap babakocsival?!” De pár év, és ez fordítva is elsülhet – „Hiszen már elég nagyok, meg kell ismerniük az adott hely kultúráját, strandolni lehet Vlahicán is…” Aztán még pár év, és már mindegy, csak valahova menjünk, de a gyermek köszöni szépen, inkább végigfesztiválozza a nyarat.
A mi családunkban is volt már polgárháborús hangulat amiatt, hogy ki és hogy szeretné tölteni a közös utazást. Bár alapvetően mind városnézés-pártiak vagyunk, heves viták övezik a részletkérdéseket. Gyermekként behúzott nyakkal kapkodtuk a fejünket, nehogy minket verjenek kupán az összevissza repkedő „tata nem tud annyit sétálni” meg „nekünk nem jár oda kedvezmény”, esetleg a „valaki rosszul lesz a napon” toposzok.

Az utóbbi pár évben kezdtem a családom nélkül is városnézős kirándulásokat szervezni, és megtapasztaltam, mennyire máshogy is történhet egy új hely felfedezése. Baráti társaságommal, fiatal nincstelenek lévén, csakis ingyenes helyeket engedhettünk meg magunknak – a nagy turisztikai attrakciók nagy része tehát kilőve. Így sajátítottuk el a kincskeresés-taktikát, vagyis hogy prospektusok és reklámok helyett a valóságban, az utcákat róva keresünk érdekességeket. A kötelező turisztikai célpontokkal járó „tűzhet a nap, kígyózhat a sor, nekünk jöhet akárhány turistacsoport, akkor is fotózkodunk a Colosseum minden téglája előtt, és punktum” helyett az ott lakók valóságát próbáljuk megtapasztalni. Találomra elindulunk egy csendesebb utcán, és mindent megnézünk, amit érdekesnek találunk, mindenhova bekukkantunk, ahol egy régi kaput félig nyitva hagytak. Így kötöttünk már ki skót bluesegyüttes koncertjén Londonban, illegális bárként üzemelő magánlakásban Belgrádban, egy apácakolostor reggeli áhítatán Bergamóban vagy egy gondnoki raktárban Budapesten. És minden ilyen, elvileg kevésbé autentikus hely – még a raktárszoba is – sokkal valósabb képet festett a helyi kultúráról, mint a turistáknak fenntartott látványpékségek és szuvenírboltok.
Nemrég Pesten voltam látogatóban, és az esti pezsgésben véletlenül a Gozsdu-udvar tiritarka forgatagába keveredtünk. Ahogy szórakozottan végigsétáltunk a villódzó fényű, túlárazott szórakozóhelyek során, arról beszélgettünk, hogy vajon az itt bulizók közül hányan gondolják, hogy ez a magyar főváros igazi arca? És vajon, amikor mi külföldre utazva a nagy látványosságok előtt szelfizünk vagy akár a csendesebb, számunkra „alternatívnak” hitt negyedekbe tévedünk, ugyanebbe a csapdába esünk-e? Aki jól ismeri Budapestet, tudja, hogy a felszínen gyönyörű város hány irányból bűzlik – szó szerint és képletesen is. Vajon feltűnne-e ugyanaz a bűz és káosz minden városban, ahol eléggé hosszan tartózkodik az ember? Hiszen a varázs elmúlik, amikor az attrakciót megszokja a szem, és a turisták eltapossák a rózsaszín ködöt. 
De ki is fordíthatjuk ezt a kiábrándító felismerést. Mi történik, ha néha turistának tetteti magát az ember a saját lakhelyén, legyen az bár oly kicsi és szerény, mint Csíkszereda? 
Egy régi barátom látogatott meg Lengyelországból a kö­zelmúltban, neki kellett megmutatnom a várost. Elsőre nem kis fejtörést okozott, hogy mégis mit csinálok szegénnyel, miután már hatodszorra is lesétáltunk a Petőfi utcán? Akármilyen ráérősen vesszük is sorra a turisztikai kínálatot, egy-két nap után kifogyunk a néznivalóból. Legalábbis azt hittem. De kiderült, hogy itt is akadnak ám kincsek, gondolok a rengeteg zöldövezetre, a helyi termékek vásárára vagy az olyan csodás masinákra, mint például a mézautomata és a vastehén, amiket külföldi barátom messze a legragyogóbb csíki találmányként tart számon.
Noha nem tennék egyenlőségjelet a londoni Big Ben és a Szabadság téren kongó-nyekergő óra között (tényleg, most, hogy felújítják az épületet, nem lehetne az órát is „újrahangolni”?), de néha jó egy kicsit „turistaszemmel” megcsodálni saját valóságunkat, felfedezni, észben tartani és örülni környezetünk szerény kincseinek. Akár van lehetőségünk világjárásra, akár nincs, arra biztosan jut idő, hogy egy percre megálljunk a Hargita mögé bukó napnak vagy a Mikó-várnak szalutálni – a vastehenet, gondolom, már mondani sem kell.