Történelmi ismereteink egyre sekélyebbek, a kisebbség–többség történelme vonatkozásában nagyjából annyira korlátozódnak, hogy ki volt itt előbb. A válasz pedig annak függvénye, hogy milyen nemzetiségű a kérdezett. Holott a téma sokkal összetettebb – fontos volna a tények ismerete és azok elfogulatlan, érzelemmentes értelmezése. Fontos volna a történelmi tények és a történetírás által rögzített események, történések közelítése, a vitás kérdésekben a különböző értelmezések megismerése és egymás mellé állítása. A vagy-vagy megközelítés helyét a különböző értelmezések párhuzamos megismerése kellene átvegye, főként ami a többség–kisebbség, esetünkben a román–magyar közös történelmet illeti. Így az 1918. december 1-jei román nemzeti ünnep időpontjának kérdésében is: a románok számára örömünnep, ugyanis a románok többsége egyetlen állam polgárává vált; az erdélyi magyarok számára ez a nap azonban a többségi létből a kisebbségi helyzetbe való kerülést jelenti elsősorban, annak minden velejárójával, a magyarság számára általában az ország területe felének és magyar lakossága hetedrészének elveszítését jelentette és jelenti. Mert történetírásunkban, történetírásainkban a történelem háborúk, összecsapások sorozatát jelenti, s minden háború egyik fél győzelmével – értelemszerűen a másik fél veszteségével – zárul. Megbékélést pedig mindkét fél szempontjainak megismerése, azok megértése hozhat, a valóság ismerete mellett a két fél igazságának megismerése is szükséges.

Tegnap ünnepelt a románság, Erdélynek a Román Királysággal való egyesülését ünnepelték. Az ő szempontjukból okkal és joggal. Az ünnep kapcsán azonban eszembe jutott Máramarosszigeten szerzett minapi tapasztalatom. A történelmi Máramaros hajdani székvárosát a történelem peremhelyzetbe sodorta azáltal, hogy a hajdani vármegye mintegy kétharmada előbb Csehszlovákia, majd Magyarország, később Szovjetunió, napjainkban pedig Ukrajna része lett, déli harmada a kicsi magyar világot leszámítva Romániához tartozik, ráadásul Nagybányát és környékét is az új megyéhez csatolták, a megyeszékhelyet pedig a bányavárosba költöztették. 1920-ban a lakosság fele zsidó volt, negyede román, negyede pedig magyar. A rendkívül hangulatos város szívében magasodik a bíróság hajdani székháza, mellette a hírhedtté vált börtönnel, amely a második világháborút követő proletárdiktatúra éveiben a romániai politikai, egyházi és kulturális elit vesztőhelyévé vált. Itt raboskodtak a hazai magyar történelmi egyházak elöljárói is, többen közülük mártírhalált haltak, ma boldogként tiszteljük őket.
Rendkívül szemléletes múzeum idézi fel e gyászos idők, a romániai közelmúlt történelmének emlékét, ugyanis itt lelte halálát a romániai elitnek több jeles tagja, az ország nyugati irányultságát kezdeményező görögkatolikus egyház vezetői és az egyesülésért cselekvő politikai személyiségek – sajátjaik áldozták fel őket a munkás-paraszt ideológia oltárán.
Emberi oldalról közelítve meg a történteket, értetlenség és felháborodás lesz úrrá rajtunk, megfogalmazódik a kérdés, hogy miként válhat az ember embernek farkasává. Ha román szempontból vizsgáljuk a történéseket, az értetlenség csak fokozódik: miért kellett likvidálni az újkori történelmük legjelentősebb eseményének tartott nagy egyesülés létrehozóit?
A kérdésekre nehéz válaszolni, ugyanis történelmi ismereteink egyre sekélyebbek… Így pedig egyre kérdésesebbé válik a megfelelő következtetések levonása annak érdekében, hogy ne ismételjük meg a történelem ballépéseit, hogy tanuljunk belőlük.