A vakáció beköszöntével startol a nyaralási szezon, tömegek indulnak útnak, autóval, autóbusszal, repülővel, egyéni szervezésben vagy társas kirándulásokon. Bármennyire is szeretünk elégedetlenkedni, tény, hogy egyre többen engedhetnek meg külföldi kiruccanást, és a belföldi nyaralóhelyek is rendre megtelnek turistával.
Tavaly, több országon átautózva fogalmazódott meg bennem: meddig lesz fenntartható az, amit most teszünk? Gondoltam a zsúfolt autópályákra, a hosszú várakozási időkre a határnál (mikor engednek be minket is a schengeni övezetbe, úgy teljesen?), a fizetőkapuknál, volt időnk töprengeni ezen, amikor száz kilométert majdnem lépésben tettünk meg Olaszországban, órákat álltunk több száz autó társasáságban egy viadukton az olasz-francia határnál stb. Július–augusztusban Európa középső és északi része elindul délre, igazi népvándorlás, tényleg nagyipari turizmus ez már, és egyértelmű: az utazási időre már előre érdemes rászámolni a várakozások egyre növekvő idejét is. 

Szinte kiszámíthatatlanná vált a légi közlekedés is. Naponta lehet hallani többórás késésekről, többszöri járatmódosításról és -kiesésekről is. Míg 2021-ben Európában az átlagos késés járatonként 9,2 perc volt, 2022-ben már 17,3 percre nőtt, viszont eközben a járatok száma is majdnem duplájára emelkedett. Szaklapok szerint a vén kontinens légtérkapacitása nem tud lépést tartani a növekvő fogyasztói igényekkel, és ha a tagállamok nem vezetnek be sürgősen reformokat, a helyzet egyhamar nem fog javulni. Az okok között a repterek befogadóképességét, a sok út miatt a gépek karbantartásának nehézségeit, az emiatt jelentkező műszaki meghibásodásokat, a légiirányítás problémáit, a sztrájkokat és a humánerőforrás elégtelenségét szokták emlegetni. A bizonytalanság, a csúszások rémálommá tehetik a várva várt nyaralást, anyagi veszteséget és jó adag bosszúságot okozva.
Országon belül pedig megtelnek az utak (a vasúti közlekedés említésre sem érdemes), ugrásszerűen nő a súlyos közúti balesetek száma, ráadásul ilyenkor jóval több fiatal veszíti életét valahol utazás közben. A felkapott nyaralóhelyek látogatottsága már-már kritikus szintet ér el, gondoljunk csak a tengerparti üdülőtelepekre, a sorban álló emberekre a Moldoveanu-csúcs felé, a Transzbucsecs út végén parkoló több ezer autóra stb. 
Itthon még egyelőre örülünk az izmosodó turizmusnak, mert gazdaságilag erősít, de számos intő példa van már külföldön, hogy bizony, ebbe bele lehet fáradni, egy ponton túl épp a tömegturizmus tesz élhetetlenné csodaszép helyeket, a környezet végtelen megterheléséről nem is beszélve. Ott van Barcelona, Velence vagy az igencsak szelfi-kompatibilis ausztriai Hallstatt, több tengerparti strand, ahol már próbálkoznak a belépés korlátok közé szorításával. Külföldön legalább a szabályok betartásával igyekeznek tompítani a káros hatásokat, nálunk viszont a tömegturizmus „tömegszemeteléssel”, környezetrombolással, káosszal jár.
Lehet, hogy most jön el azoknak a helyeknek az ideje, amelyeket eddig elkerült a roham. De ezeken a tájakon talán nem a magas látogatószámra kéne koncentrálni, inkább a minőségi, csendes, lelassult időtöltésre, a természetközeli nyugalomra, amiért akár magasabb árat is el lehet kérni. Mert egyre többen vannak, lesznek, akik ezt keresik. Megyénk jó része éppen erre lehet(ne) alkalmas, igen ám, de a tapasztaltabbaktól azt kellene eltanulni, hogy hol van az a pont, amikor az egész mégis átfordul tömegturizmusba, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy anyagi hasznot, kitörési lehetőséget is hozzon, de a hazai kínálathoz képest mégis valami mást nyújtson a turistának, és ne romboljon. Nekünk meg maradjon nyugis otthon, ahová jó hazatérni.