Amióta ebben a házban élek, te vagy az első bérlő, aki korábban kel, mint én – jegyzi meg a lakótársam. A reggeli kávéját kavargatja, én már megittam az enyémet. Nem sok közös van bennünk, de összeköt a következetes ragaszkodás a mindennapi rituálékhoz. 
Vele szemben a barátaim nagy része csipás szemmel és elképedéssel konstatálja, hogy már túl vagyok arcmosáson, reggelin, és laptop előtt találnak, mire ők nagy nehezen kikászálódnak az ágyból.
A rutinok kialakítása egy kicsit a ’felnőttség’ mutatója. Otthonról elszabadult újdonsült egyetemisták nem kifejezetten a rendszerezett hétköznapjaikról híresek. Hogy kinek mennyi időre és tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy egy nagyjából tartható, kiegyensúlyozott életet alakítson ki magának, az múlik azon is, hogy hol lakik, kivel, mennyit kell tanulnia, dolgozik-e, és így tovább. De idővel azért az emberek nagyobb része megtalálja a saját életének megfelelő kötött vagy laza ritmust. Hogy aztán bizonyos körülmények újra és újra megtörjék.
Az utóbbi négy évben három ország négy városában, hat helyen éltem, hol családdal, hol barátokkal, egyedül vagy épp idegenek között. Az ismeretlen környezet, az új nyelv és kulturális közeg összekuszálja a bevált keretrendszert. Ezért azt hiszem, számomra szokássá vált a rutinok ki- és újraalakítása. 

Olaszországi tartózkodásom során a mindennapok stabillá szilárdultak. Az újdonság átlagos lesz, a nagyvárosi nyüzsgés háttérzaj, az idegen helyek otthonos utcaképek. Ahogy az ittlét körülményei körvonalazódnak, belesimulnak a rituálék is, és azon kapom magam, hogy alig változott valami: ugyanakkor kelek, ugyanúgy kávézok, vezetek naplót, hallgatok podcastet főzés közben. Akár egy kaleidoszkópot, tekergetem a világom alakzatait, amíg megfelelő formába rendeződnek.
Részben megnyugtatók és hasznosak az ismert, kiszámítható minták. De közben felmerül bennem, hogy mégis mit jelentenek számunkra a bevett szokások? Mennyire azonosítjuk önmagunkat velük? A változásnak való ellenállás-e az, hogy itt is hasonló mindennapokat alakítottam ki magamnak, mint otthon – vagy épp ellenkezőleg, a rugalmasságot mutatja? 
A rutinok meghatározzák az életünket, így tulajdonképpen a személyiségünket is folyamatosan alakítják. Kölcsönhatásban állnak: egy megváltozott napi program alakítja az identitást – egy megváltozó identitás pedig a programot. A rendszertelen életmód csapongó személyiséget mutat, új helyzetekben biztonságérzetet ad a belső rendszerezettség. Ugyanakkor mi van, ha elvágja az utat másfajta tapasztalatoktól? A görcsös ragaszkodás könnyen betokosodáshoz, hosszú távon kiégéshez vezethet. A közösségi médiában egyszerre szembesülök a precíz rutint követő fitneszinfluenszerek és a bohém utazók tökéletesnek látszó életvitelével. Melyik az igazabb? Fiatalként otthoni, külföldi, internetes példáktól folyamatosan bombázva keresem a választ. A változástól és a katonás rendszerbe kényszeredettségtől való félelem pólusai ide-oda taszigálnak. 
De valahányszor sikerül nem mások vélt vagy valós életére, hanem a sajátomra fókuszálni, arra jutok, hogy csak az egyén és az épp aktuális helyzet függvényében lehet gondolkodni erről. Nincs biztos középút. Mindenkinek olyan ritmust kell követnie, amit tartani tud. De érdemes azért meghagyni egy ütemnyi helyet az ismeretlennek. Nemcsak akkor, amikor új helyen vagyunk. Sőt. Akkor a legfontosabb, amikor az újdonság nem magától értetődő. 
Igent mondani egy utazásra, munkalehetőségre, tanfolyamra, mondjuk. Vagy csak elmenni színházba, amikor az otthon ülés kézenfekvőbb lenne, találkozni egy régi baráttal, nekifogni egy új könyvnek. Az ilyen banális döntések is mind formálják a személyiséget, mozdítanak egyet a kaleidoszkópon, amit gyerekként folyton csavargatunk, felnőttként viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy forgatni lehet – sőt, rendeltetéséből adódóan fordítani kell rajta olykor ahhoz, hogy értelmet nyerjen a kép.