Az év első három hónapjának baleseti statisztikái kijózanító képet festenek, legalábbis annak szánják őket. A számok szerint Hargita megyében a súlyos közúti balesetek több mint egyharmadát, a gyorshajtókat is megelőzve, a kerékpárosok okozták. Csakhogy a számok nem mondanak el mindent… A szabályszegésnek természetesen következményei vannak, e körül nincs vita, mindegy, hogy valaki autót vezet, biciklizik vagy gyalogol. Az ittas közlekedés például minden körülmények között elfogadhatatlan. A zéró tolerancia pontosan az, ami: nem alku kérdése. Az első negyedév hét súlyos, kerékpárosokhoz köthető balesetéből kettőben az alkohol is szerepet játszott. Ugyanakkor az autóvezetők körében sem fellelhetetlen az ittasan kocsikázó típus. Talán érdemes lenne megkérdezni, mi vezet odáig, hogy ennyien megszegjék a szabályokat? 

Mert miközben a felelősséget egy-egy csoportra hárítjuk, kevesebb szó esik arról, hogy maga a rendszer mennyire nincs felkészülve arra, ami ma az utakon történik.

És ezt most kivételesen nem egy „felháborodott biciklis” állítja, hanem maga a közlekedésrendészet. Az elektromos biciklik és rollerek „robbanásszerűen” terjednek – mondják. Valóban. Tegyük hozzá, hogy ez a robbanás egy problémás infrastruktúrában megy végbe: bicikliutak, amelyek elkezdődnek, majd magyarázat nélkül megszűnnek, a kerékpáros pedig ott találja magát a gépjárműforgalom közepén, ahol már neki kellene tudnia, hogy most kié az elsőbbség. Kellene. Gyakran az autós sem tudja. Sok közülük ráadásul sajátos logikát követ a forgalomban: úgy gondolja, ha az autó eleje még éppen elfért a biciklis előzése közben, akkor a mögötte haladó vontatmány már valahogy „megoldja”. Mások szembejövő kerékpáros mellett kezdenek előzésbe, mintha a fizika törvényei inkább csak ajánlások lennének. És ott van a duda, amit univerzális kommunikációs eszközként alkalmaznak előszeretettel: a biciklis mögé érve sokan úgy vélik, óvatosságból kötelességük jelezni jelenlétüket, pedig ezzel épp a várttal ellentétes hatást váltanak ki. 

Közben a hatóságok is teszik a dolgukat. Az év első három hónapjában tíz megelőző akció zajlott, és több száz bírságot szabtak ki. Kerek számok. A kérdés csak az: ettől valóban biztonságosabb lettek az utak? Talán igen, talán nem. De az biztos, hogy a büntetés önmagában nem fogja pótolni azt, ami hiányzik: a tudatos felkészítést. A közlekedésrendészet iskolai jelenléte például feltűnően hiányzik. Pedig ott lehetne igazán elkezdeni a változást. Nem utólag büntetni, hanem előre gondolkodni. És az sem célravezető, hogy a közleményekben az infrastruktúra kérdését újra és újra sikerül megkerülni. Pedig azzal nehéz vitatkozni, hogy ha – települések között is! – a forgalmas útszakaszok mellett léteznének folyamatos, legalább másfél méter széles kerékpárutak, nem kellene ennyit vitatkozni arról, ki kinek áll útjában. Sőt, talán többen választanák a kerékpárt is, nem kényszerből, hanem lehetőségként, mert jelenleg a legtöbbször forgalmas utak mentén eljutni, mondjuk, a szomszéd településen élő nagyszülőkhöz, kockázatos.

Nem célom egyik oldalt sem védeni. De azt sem, hogy leegyszerűsítsük a problémát egy „autósok kontra biciklisek” felállásra. Ez nem erről szól. Ez egy közös tér, közös szabályokkal, közös felelősséggel.

Statisztikákat gyártani, bűnbakokat keresni, bírságokat osztani lehet. Közben azonban jó lenne arra az egyszerű tényre is figyelni, hogy az utakon nem kategóriák közlekednek, hanem emberek.