Közel egy éve írtam arról, hogy a jóindulat sorompói a vaskalap(os)ok. A rövid történetben vázoltam, hogy a csíkszeredai iskolaközponthoz meghívott vendégként sem egyszerű bejutni, még annyi időre sem, hogy a sorompót áthajtva visszafordulni lehessen. Azaz akkor csak lehetett, röpke cirkusszal. Azóta is megoldatlan a helyzet. Tábla jelzi, hogy az utcába behajtani tilos, de mégis lehet… Mondjuk, országunk a lehetőségek országa. Megjegyzem, a tavalyi írás után legalább egy hónapig letakarták a táblát fekete szemeteszsákkal. 
No, vissza a jóindulat sorompóihoz s a vaskalaposokhoz. A véleményem továbbra is ugyanaz, és ezt tapasztaltam az elmúlt napokban is, csipetnyi jóindulattal és rugalmassággal szinte bármilyen helyzet és konfliktus kezelhető, mindaddig, amíg tiszteletben tartjuk egymás határait. Megbocsátani hetvenszer hétszer (ahogy a Biblia is írja) vagy még annál is többször szükséges, de hagyni, hogy folyamatosan megbántsanak, az még hétszer is sok. S bizonyára mindannyian tapasztaltuk, hogy jóért nem mindig jóval fizetnek, s ha a sokadik „fizetség” után finoman vagy akár az asztalra rácsapva jelezzük, hogy eddig s ne tovább, akkor mi leszünk a rosszak, s ránk szólnak: „na, haccsakel, met így, met úgy…” S ha már a (különböző) sorompóknál tartunk, jó tudatosítanunk, a vasúti átjárókhoz sem rozsdatáplálékként szerelték fel. Jómagam kétszer is meggyőződtem egy-egy vonatbaleset láttán. 
Aztán néhány nappal ezelőtt nekem is segítettek tudatosítani, hogy a sorompón átkelni csak óvatosan lehet. Fura helyzetbe kerültem az egyik vasúti sorompónál. Balra, az átkelő felé jeleztem (időben, nem öt méterrel azelőtt, ahogy mifelénk szokás), amikor kanyarodtam, pirosan villogni kezdtek a sorompó fényei. Nem volt mit tenni, elakadásjelzővel megálltam a vasút és a főút közötti szűkös helyen. Lehet, hogy 30-40 centiméterrel kilógott az autó hátsója a főútra, így elég kellemetlen perceket töltöttem a vasút és a főút között. Jelzem, tolatásra sem volt lehetőségem. Miután a vonat elhaladt, a sorompót felemelték, de még kettőt-hármat pirosan villogott a lámpa, én is és a szembeérkező is elindultunk. Alig haladtam 500 métert, villogó fényekkel érkeztek utánam a rend őrei. Meg voltam győződve, azért fognak megbüntetni, mert nem jó helyen várakoztam. Igazoltatáskor azért korholtak, mert még kettőt pirosan villant a sorompó, és úgy keltem át az átjárón. Mondtam, igazuk van, de mint (az átjáróval szemben a sötétben megbújva) láthatták, elég szűkös helyen álltam, és nem akartam esetlegesen akadályozni a forgalmat, ne adj’ isten, nagyobb bajt okozni. Miközben meghallgattam a vasúti átkelésre vonatkozó törvényt és a hozzáfűzött magyarázatokat, arra gondoltam, hogy egy ideig miként fogok a nagyobb távolságokon A-ból B-be eljutni. Azon nem kellett tűnődjek, hogy mennyi ideig, mert a rendőr sorolta. Az edukációs tevékenység után jött a meglepetés: „Mi is emberek vagyunk, láttuk a hülye helyzetet. Ezért most megértjük.” Megkönnyebbülve és elvemben megerősödve értem haza: a jóindulat sorompói továbbra is csak a vaskalap(os)ok.