Brassói újságíró barátomtól hallottam minap ezt a kifejezést. Nyári német. Avagy nyárinémet. Így nevezik azokat a szászokat – többnyire nyugdíjaskorúak –, akik hazaköltöznek nyárára a Szászföldre, Brassó, Szeben, Maros, Beszterce megyébe, a szülői házba. Vagy a szülőfaluban vásárolt házba. Ugyanis a kommunista időszakban, ha valaki kitelepedett, lakása, ingó és ingatlan vagyona az állam tulajdonába ment át, az szabadon rendelkezett vele, s keveseknek sikerült visszaszerezniük a rendszerváltás után ezeket az elkobzott ingatlanokat. Tehát a Sommerdeutsch többnyire idős ember, aki nem feledte itteni szász gyökereit, s akit szíve hazahúz legalább nyárára. Az ő gyermekei bizonyára már Németországban születtek, ott is szocializálódtak, számukra már az jelenti az otthont, a szász felmenők amolyan egzotikumnak számítanak.

Minap a Szászföldön utaztam át. A városok és a főút menti, gazdagabb falvak nyomokban őrzik szász jellegüket, a félreeső települések talán jobban megmaradtak szásznak – legalábbis kinézetre, ugyanis a szász lakosság elenyésző. Pár megátalkodott idős ember, aki nem akarta elhagyni a nyolcszáz évig belakott és bírt földet és néhány Sommerdeutsch. No meg pár újnémet, vagy minek nevezhetők azok, akik nem rendelkeznek német gyökerekkel, de német nyelvű iskolába iratkoznak, az evangélikus egyházban konfirmálnak – fenntartva ezáltal is a szász kultúrát, egyházat, iskolát.

Tehát pár évtized alatt eltűnt Erdélyből egy nyolcszázezer fősre becsült közösség. Megpróbáltatásaik a háborúk után kezdődtek, etnikumuk okán bűnösnek nyilvánították őket, kollektíve kellett lakoljanak a német állam vezetőinek bűneiért. Sokaknak kitelepítés, a Szovjetunióban végzett ún. rekonstrukciós munka volt az osztályrészük. Hazatérve pedig a nacionál-kommunizmus „áldásait” kellett elszenvedniük. Így érthető, hogy a minap napvilágot látott statisztikák szerint mintegy negyedszázezren vágtak neki a zöldhatárnak, mások hivatalosan, családegyesítés címen kérték a kitelepedést, s volt, akiket pénzzé tett a román állam. A szülőföldhöz való kötelékek lazultak, és a rendszerváltás után tömeges méreteket öltött a közösségre nézve végzetesnek bizonyult kitelepedési hullám.

Nemrég a Bánság déli, ma Szerbiához, a Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozó részében jártam, s ott is azt tapasztaltam, hogy a németeknek – esetükben sváboknak – ugyanaz a sors jutott, mint a mi szász közösségeinknek, s a magyarok, főként a fiatalok körében ugyanaz az elvágyódás, külföldre való távozási kényszer tapasztalható, mint mifelénk. A korábbi menekülthullámot ott a délszláv háború, nálunk a vásárhelyi események indították el, a mai kirajzást azonban nem valamilyen veszély, hanem a divat, az egy másik életforma iránti vágy táplálja. Lakatlan szász házakat vagy a bánáti elnéptelenedő falvakat látva óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: harminc-negyven év múlva falvainkat amolyan nyári székelyek lakják majd?