A kilencvenes évek legelején Burgenlandban bóklásztam ottani ismerőseimmel, műemlék épületeket – templomokat és kastélyokat – is meglátogatva. Ott és akkor számoltak be vendéglátóim a történelmi épületekkel kapcsolatos tapasztalataikról: a szigorú műemlékvédelmi szabályok miatt a tulajdonosok, korszerűbb és kényelmesebb otthonra vágyva inkább hagyják lerohadni, összeomlani a tulajdonukban lévő műemlék épületet, mint restaurálni azt.
Később műemlékvédő és lelkész ismerőseimnek a témába vágó észrevételeit hallgatva jöttem rá, hogy milyen nehézségekbe ütközik a műemlékvédelmi és a liturgikus vagy akár a kényelmi szempontok egyeztetése, a köztük való törékeny egyensúly megtalálása. Műemlékvédő szakemberek panaszkodtak arra, hogy vannak lelkészek, akik a szakhatóságokat megkerülve végeztek beavatkozásokat a templomon, egyházi épületen, figyelmen kívül hagyva a műemlékvédelmi szempontokat, mondván, hogy nem akarják elszalasztani – talán a legutolsó adódó – finanszírozási lehetőséget az anyagi szempontból erőtlen, tehetetlen közösség szolgálatára emelt épület megmentésére.

Lapunkban is gyakran írtak vagy nyilatkoztak a szakemberek a hagyományos építészetről, kulturális értékekről, kultúrtájról és annak megőrzése fontosságáról, s közben azt látjuk, hogy falvaink lakatlanul szó szerint lerohadnak, vagy tájidegen építőanyagból, mindenféle-fajta ízlésnek és ízléstelenségnek megfelelő, szerény vagy hivalkodó, tájba illő vagy ordítóan rikító, havasi vagy mediterrán környezetbe illő épületek nőnek ki gombamód bennük, eklektikus módon, nagy-nagy összevisszaságban, fittyet hányva jóízlésre és törvényi előírásra egyaránt. A hatóságok pedig vagy tehetetlenek, vagy nem is érdekli őket a falukép, a szertelen építkezésben a fejlődést látják, még akkor is, ha például egy-egy oda nem illő épület menthetetlenül tönkreteszi egy település vagy akár egy egész völgy képét.
Holott nem kellene messzire menni a jó példákért: mindenki rajong és elismerően bólogat Torockó hófehér házsora láttán, s ott járva azt is megtapasztalhatja, hogy a torockóiak nem skanzenben élnek, a műemlékvédelmi előírások betartása nem azt jelenti, hogy otthonuk kényelmi szintje megrekedt valahol a múlt század elején, nem azt jelenti, hogy csikókályhán melegített vízben mosakodnak a konyha közepén a lavórban – a gyengébbek kedvéért: mosdótálban –, s nem vájlingban mosogatnak, nem szúette, kényelmetlen bútorok között élik mindennapjaikat, hanem korszerű és kényelmes környezetben, amely ráadásul még pénzt is hoz a konyhára. Mifelénk Énlaka kapta meg a Torockóéval azonos lehetőséget, épített örökségét, faluszerkezetét sikerült megmenteni, de idegenforgalmi hasznosítása messze alulmaradt a Fehér megyei településen tapasztaltakhoz viszonyítva…
Épített örökségünket csak akkor tudjuk megmenteni, ha akarjuk. Ha meglátjuk benne az értéket. Az pedig elsősorban nevelés kérdése, de hogyan neveljen hagyománytiszteletre és abból fakadó modernizációra egy olyan nemzedék, amely már maga sem hagyománytisztelő? A belső késztetést pedig külső segítséggel – értsd: anyagi támogatással és szakmai útmutatással – kell pótolni ahhoz, hogy az értékmentés eredményes legyen. Míg ennek a belső igénynek és a külső ráhatásnak nem lesz közös eredője, marad az Ott rohadjon meg!-féle hozzáállás, mint történt az bő három évtizeddel ezelőtt Burgenlandban.