Valahogy olyan ez az időszak, amikor közeledünk az idei karácsony és az év vége felé, hogy semmi olyan nem történik, amely arra késztetne, hogy önfeledten, a béke, a csend és a megújhodás reményében ünnepelhessünk.
Annyi rossz történt mostanság, hogy nem győztük kapkodni a fejünket a felénk közeledő valóság-petárdák elől. Sajnos. Ezek nem olyan jelzések voltak, amelyek az öröm, a fel- és a megszabadulás örömpukkancsai lehettek volna, hanem fekete fénnyel, korommal keverten, sötét füstöt árasztva hulltak vissza ránk. Hiába forgolódtunk jobbra-balra, vagy kerestünk fedezéket, nem volt hova, s nem volt hogyan félreállnunk. Ha akarjuk, ha nem, részei és részesei vagyunk ennek a rögvalóságnak, itt, Európában, ahol mindig abban a tudatban éltünk, hogy ez a béke, a harmónia és a jólét hona. Pedig az volt. Lassan immár nyolcvan éve annak, hogy úgy-ahogy, békésen lépdelhetünk át még azokon a törésvonalakon is, amelyek világrengések nyomán keletkeztek. Ugye ott volt a régi polgári rend felszámolása, amikor a legutóbbi világégést követően ez a hely átállt a kommunista barakkba. Fájdalmasak voltak a változások, de akkora volt a fasizmus felett aratott győzelem eufóriája, hogy még a sztálinista nyomást is képesek voltak elviselni ezek az országok. Aztán a negyven év szocializmus is viszonylag jó volt, bár egyre kevésbé emberarcú, amely aztán majdnem békésen váltott át harminc esztendővel ezelőtt az újfajta és ráncfelvarrott demokráciákba. Jött az európai, a páneurópai álom, amelynek – nagyon úgy néz ki – mára teljesen befellegzett.
Mennénk oda, Schengent feloldva, de nem engednek. S különben is minek? Az a „ház” már nem olyan. Valahogy kiürült. Okafogyottá vált. Olyanná lett, mint egy-egy vezető nyugati állam futballválogatottja. Fölöttébb színes. Ez a hely már nem az hely…
Olyanformán érzem magam, mint János. Az a valós János, akit hetek óta kezelnek valami nyavalyával. Archetípus. Átesett mindenféle laborvizsgálaton, kapott sokféle vitamint, antibiotikumokat, infúzión nyomják belé a sok jót, de rosszul reagál. Van benne valami olyan fertőzés, nyavalya, amelynek nem találják a gyökerét. Megkérdezik az orvosok, hogy mondjon el ezt-azt az életmódjáról, az étkezési szokásairól, a munkájához kapcsolódó veszélyes anyagokról, belélegzett égéstermékekről… Mondja. Mondja. Mondja. De nem elég. Hiába változtatnak a gyógyszerek adagján, összetételén, a kezeléseken. Kívül-belül vizsgálják. De valamiféle káros tényező továbbra is fertőzi. Elhallgatja, hogy… Mit is? Nem tudhatom. 
Valahogy így vagyunk, így élünk mi is, itt, Európában. A legkisebbtől a legnagyobbig. Valami ott van bennünk, a legmélyebb valónkban tesped és fertőz. Talán szeretethiány lenne? Talán maga az őszintétlenség. Meglehet. Akár arra is jó lehet az ünnepvágy, hogy vallani legyünk képesek, elmondani a teljes valót, a lehetséges bajokozókat, hogy teljes legyen a kórisme, hogy új esztendő pászmája felé fordulván, legalább megláthassuk a békére fénylő gyógyulás lehetséges útját. Bár annyit.