Medencéből kikönyöklő, az árnyékban koktélozó, lenge ruhákban a tengerparti naplementében sétáló vagy épp hajókázó ismerősök néznek szembe velem a telefonom képernyőjéről. Nem irigykedem, tudom, a többségnek jó, ha egy-két hét pihenés jut, és csupán a nagy számok törvénye alapján és a közösségi oldalak idealizált világából tűnik úgy, hogy csak én ülök a laptopom előtt július közepén. Nemsokára ők is hazatérnek a lesötétített lakásokba, keresik a szerelőt, aki működésbe hozná a klímaberendezést, és jobb híján árnyjátékkal, diafilmvetítéssel ütik el az időd, hogy gyermekeiket bent tartsák, óvva őket a tűző naptól. Marad még talán néhány délután valamelyik túlzsúfolt helyi strandon, esetleg egy izzasztó délelőtt a város- és falunapokon a bogrács mellett, pár koncert este, amikor már csak az épületek és a flaszter ontja magából a forróságot, és ennyi, vége a nyárnak.

Mikor sok év nagyvárosi élet után Csíkba költöztem, még bosszankodtam is, hogy itt a nyár egy csütörtök délutánra esik, és szinte fölösleges beruházni nyári öltözékbe, hiszen alig van alkalom viselni, hogy esténként mindig kell takaró, ha a teraszon üldögélnék. Most viszont megdőlni látszanak ezek a régi igazságok, a hőségriadó miatt bevörösödött országban már megyénk is narancssárga, és a reggel kilenckor kezdődő videokonferencia alatt a telefonom kétszer állt le túlmelegedés miatt a napon parkoló autóban.
De reggel szerencsére még mindig hűvös van, gyorsan lehet haladni a munkával. A mosogatóhoz lépek, elöblíteném a kiürült pástétomosdobozt, amikor eszembe jut, hogy a megye számos területén szólították már fel a lakosságot, hogy takarékoskodjanak az ivóvízzel. Viaskodik bennem a környezettudatos és szabálykövető énem, hiszen a dobozt nem sózhatom be az aszály elmúltáig, viszont a háztartási hulladék közé sem dobhatom lelkiismeret-furdalás nélkül. Forgatom a kezemben, ellenőrzöm, hogy nem betétdíjas, legalább attól nem kell tartanom, hogy a kimosás és a városba szállítás után egy nem működő/megtelt automata mellett fogom kidobni, elfecsérelve egy csomó energiát. Pedig ha betétdíjas lenne, és én le is mondok róla, lenne esélye a megfelelő helyre kerülésre, mint azoknak a sörösdobozoknak, amelyekre célba lehetett dobni gyermeknapkor. A polcra szépen felsorakoztatott sörösdobozokat két fagolyóval kellett ledobni, hogy az állvány mögötti zsákba essenek. A boruló dobozok hangja messziről odavonzotta a gyerekeket. A móka viszont csak addig tartott, amíg az egyik édesanya árgus szemei fel nem fedezték rajtuk a visszaválthatóság jelét, és már pakolta is gondosan be a zacskójába. Így lett a hulladékból érték, amit nem lehet holmi gyermekjátékokra elpazarolni.